Lehet-e boldog egy gyári munkás?

Akkoriban egy autóalkatrészeket összerakó gyárban dolgoztam segédmunkásként. Vakdugóztam, gumicsöveket aprítottam, fémszalagokat tekertem felforrósított gumi rudacskákra.

Ezek mind olyan munkák, amit nem lehet jól vagy rosszul csinálni. Egyszerűen csak csinálni lehet. Nincs hibalehetőség, de kiemelkedni sem tudsz soha a szürke, nyolc általánost végzett masszából.

Kétóránként kötelező, nyolcperces pihenőt kaptunk; a nap szellemi munkája volt eldönteni, ezt az időt pisilésre vagy evésre fordítja-e az ember. Mindkettőre a gyár robusztus méreteinél fogva nem volt lehetőség. Ilyenkor levettem hát a gumikesztyűt és a hegesztőszemüveget, és bezárkóztam a mosdóba az előre csomagolt szendvicsemmel.

Ez volt az egyetlen tíz négyzetméter az épületben, ahol csak tompán hallatszott a munkagépek ütemes, idegőrlő kattogása, vagy a hajnali négyes keléstől vörös szemű műszakvezetők artikulálatlan üvöltése. Felhúztam a lábaimat az ülőkére, és arra gondoltam, micsoda mennyei boldogság lehet értelmes munkát végezni, amelyben helye van annak, aki vagy, s csak rajtad áll, jól vagy rosszul teszed-e a dolgod.

Szégyen? Nem, a kétkezi munkában nincs semmi szégyellnivaló.

Akadtak közöttünk - az egyetemi hallgatók és diplomás nyugdíjasok körében - olyanok is, akik két-három órát utaztak naponta, hogy nagyjából egy napi étkezés áráért nyolc órát robotoljanak.

Az egyik srác zeneművészetit végzett zongorista volt, és a kislánya betegsége miatt kényszerült a cég kötelékébe. Ez volt az egyetlen munkahely, ahol akár heti négy napot is dolgozhatott, és kedve szerint válogathatta meg, melyik műszakban.

Évi ezzel szemben gyanúsan gazdag ötvenes étteremlánc-tulajdonos babája volt, de apja nem tűrte, hogy "kitartott nő" legyen, ezért az atyai örökséget és a családi békét ettől a munkahelytől tette függővé. Mulatságos volt, amikor a valószínűtlenül karcsú, szoláriumszőke lány három centis műkörmei beletörtek a dugaszoló aljzat külső kimenetelébe. A felhólyagosodott ujjat persze én sem szerettem, napokig nem lehetett rendesen írni vele.

A kétkezi munkában tényleg nincs semmi szégyellnivaló, és én valahogy természetesnek vettem, hogy az évek óta ott dolgozó, fáradt tekintetű asszonyok és férfiak jobban értenek az ondoláláshoz, mint én, egyszerű bölcsészhallgató. A műszakvezetőkre kell hallgatni, bármi is történjék, az ő szavuk a döntő. Bonyolultabb munkát úgysem bíz ránk a főnökség: no, nem, mintha kímélni akarnának bennünket, egyszerűen csak az állandó dolgozók béréből lehet hiba vagy késedelem esetén prémiumot vonni, míg a diákok fix napibért kapnak.

De ebben persze nem volt semmi szégyellnivaló soha.

Helyünk a világban

Ferenc magas, szikár, bajuszos férfi volt, az ötvenes éveiben járt talán. Értelmes szemei voltak, egy örökké zúgó monstrum mögött, állva dolgozott. Egymagában. Sajnáltuk.

Forrás: Shutterstock

Mi a csarnok közepén foglaltunk helyet, kis csoportokra bontva vakdugóztunk. Egy előre megadott minta alapján kellett műanyag csavarokkal telítenünk egy fémlapot. Ideális munka volt, gumikesztyűben három-négy óra alatt sem hólyagosodott fel az ujjunk, de ami a legfontosabb: ülhettünk és kedvünkre trécselhettünk.

Mivel azonban a fehérgallérosok néha-néha rosszul adták le a nyersanyag-megrendelést, előfordult, hogy órákon át nem kaptunk megfelelő méretű vakdugót a munkánkhoz. Ilyenkor szétosztottak bennünket szerte a csarnokban, legyen addig legalább egy kis segítsége a soron is a népnek. Így kerültem Ferenc mellé.

Eleinte kicsit zavarban volt, nem fordult még elő vele, hogy beosztottat rendeltek alá. Kétségbeesetten próbált munkát találni nekem, vezetői utasításra. Végül megállapodtunk, hogy színenként sorba rendezem a műanyag bevonatú rudakat, adogatom neki a megfelelő méretűt, majd összesöpröm a törmeléket a hatalmas gép másik oldalánál. Zúgott a masina, jó két órán át nem is szóltunk egymáshoz. Aztán jött a nyolcperces kényszerpihenő, s mivel nem kellett vécére mennem, a Ferenc melletti székre telepedtem.

  • Mondd csak, hogy bírod, hogy mindig ekkora zaj van körülötted?
  • Megszoktam. Sőt - egy pillanatra elgondolkozott -, szeretem. Ha szabadságon vagyok, izé... hiányzik. Olyan ez, mint a kakasszó. Nem zavar, de ha nincs, hát... észreveszem a hiányát.

Elcsodálkoztam. Hogy lehet ezt az ocsmány, hangos bestiát szeretni? Az ember még a saját gondolatait sem hallja, mással beszélgetni pedig képtelenség. De kihez is szólna Ferenc? Húszméteres körzetben egy lélek sem dolgozik körülötte. Arról sem tud kinek panaszkodni, mennyire fájhat a lába az egész napos álldogálástól. És velünk ellentétben - akik idővel testhezállóbb munkakörben is elhelyezkedhetünk -, Ferenc valószínűleg innen megy majd nyugdíjba. Sajnáltam.

Sajnáltam, egészen addig, amíg egy pénteki napon a rúdvágó-hegesztő szörnyeteg bemondta az unalmast. A szorgalom és a gyorsaság szigetén egyetlen kéz sem maradhat nyolc percnél hosszabb ideig üresen, ezért Ferencet felsőbb utasításra a mi asztalunkhoz ültették.

A meleg tekintetű férfi feszengett, tétova mozdulatokkal, szemlesütve kezdte gyűjtögetni a vakdugókat. Húsz percig dolgozott szótlanul, majd zavartan felállt, úgy folytatta a munkát:

  • Hát... ööö. Nem szeretek én ülve dolgozni, kényelmetlen, izé, hogy nem nyújthatom ki a lábaimat. Remélem, nem zavar... ööö... senkit, ha én itt állni fogok.
  • Ugyan, csináld csak, ahogy jól esik - szólt a meghökkent válasz.

Négy és fél óra telt el, mire Ferenc újra megszólalt:

- Mondjátok, izé, ha valamit rosszul csinálok, öööö... vagy, ha esetleg zavaró, hogy én itten állok az asztal fölött. Ööö, tudjátok, jobban szeretek... izé.. magamban dolgozni... az az igazság - nagyot néztünk.

Összeszedtem az asztalon szétszórt vakdugókat és a gondolataimat, és egyszeriben mérhetetlen nyugalom töltött el. Arra gondoltam, milyen szép is az élet, mind másmilyenek vagyunk. Mások az álmaink, az igényeink és a preferenciáink. És előbb-utóbb, aki eléggé figyel befelé, és nem lusta keresni, talál: megtalálja a helyét a világban. Ülve vagy állva, zajban vagy csendben, párban vagy egymagában.

Forrás: Shutterstock
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?