Már régóta anya voltam, csak még nem ismertem a fiamat

Majdnem egy évtizede történt. Az esküvőnk után összeköltöztünk az én kedves kis lakásomba. Első éveinket rózsaszín, zavartalan boldogságban töltöttük. Barátokat láttunk vendégül, programokat szerveztünk, bringáztunk, utaztunk. Aztán egyszer csak úgy gondoltuk, mindezt a szeretetet, békét és örömöt megosztanánk valakivel: jöhetne a kisbaba.

Orvosnál nem jártunk, nem paráztuk túl a dolgot: belecsaptunk. Röviddel ezután még elmentünk álmaink útjára. Az utolsó napokban hirtelen iszonyatos rosszullét fogott el: napokig nem múló magas láz, hányás, vértenger. Nem, akkor még nem gondoltunk semmi rosszra, hiszen majd' minden hónapban szenvedek egy pár napot, még, ha nem is ennyire.

A következő nyáron rábeszéltem a férjemet, hogy menjünk el néhány vizsgálatra egy meddőségi klinikára. Kaptunk is időpontot három héttel későbbre. A vizsgálat reggelén pozitívat teszteltem."Pici lehet még a baba, meg sem nézem ultrahangon, menjenek el nyaralni, és ha utána is két csík lesz a teszten, jöjjön vissza!" - mondta az orvos. Mi el is indultunk: családként utaztunk el, de már csak ketten tértünk vissza...

Forrás: iStockphoto/Tremayne Ward-Smith WBM CT/Wavebreakmedia

Műtét, diéta, vitamin- és vízkúra. Elhidegülés, cinizmus, csalódás. Lassan teltek az évek. Babusgattam az unokatesóm gyerekét. Meg a kolléganőmét. És a barátnőmét. Mindegyikét. De egyre fogyott az erő a mosolyomból. Már a Tescóban sem tudtam végigmenni a kisbabás soron. Irritált a várandósok panaszkodása. Aztán már a látványa is.

SHE

Megint eltelt pár év, és a legjobb barátnőm a második baba érkezésének hírével fogadott. "Hát, úgy alakult, hogy hazaértünk, és csak megtörtént, elfelejtettünk védekezni... De hát tudod, hogy van ez." - csattant az arcomba az örömhír. Belül üvöltöttem. "Nem, nem, képzeld el, hogy nem tudom, hogy van ez! Nálunk nincsenek spontán egymásnak esések, kiszámolt, peteérésre összpontosított együttlétek vannak! Szombaton háromkor! Érted te ezt? Nem érted!"

"Ülj le, mondani szeretnék valamit!" - anyám sosem drámázza túl a dolgokat, szóval rögtön tudtam, hogy valami nagy dolog következik. "Az unokatestvéred és öcsédék is kisbabát várnak" - bökte ki végül, az arcomat fürkészve. "Tök jó! Ez fantasztikus!" - könnyekig meghatódtam, anyám meg fellélegzett. "Azt hittem, nehezebben viseled majd, hogy nekik rögtön összejött, neked meg..." Persze, hogy örültem, miért is ne örültem volna?

A sógornőm gyorsan gömbölyödött. Héthónaposan, elegáns, csipke menyasszonyi ruhában hihetetlen harmónia áradt belőle, annyira sugárzóan szép volt! A nyári meleg elől egy árnyékos belső udvarra menekültünk, ott készült a családi fénykép. "Kellene olyan is, ahol csak az anyák, nagymamák, kismamák szerepelnek!" - suhant át a fejemen, aztán belém hasított a gondolat: de hát itt csak én nem vagyok anya! Csak év végén tudtam meg, hogy tévedtem.

Forrás: Getty Images/Srdjan Pavlovic

Akkor már létezett egy kisfiú ezen a Földön, aki nevelőszülőknél várta, hogy az anyukája legyek. Meglátni és megszeretni őt egy pillanat műve volt. Néhány hetes barátkozás után örökbe fogadtuk.

A hazaköltözése előtti utolsó napon készült egy fotó is rólunk, amelyen mi, újonnan születő kis család, a régi téglával kirakott lépcsőn ülünk. Nézem a fotót, és könnyek szöknek a szemembe. De hiszen én a tetvéremék esküvőjén már anya voltam... csak még nem ismertem a kisfiamat!

Haizer Tímea

Nyitókép: iStockphoto

    Ezek is érdekelhetnek