Egy visszautasított élet

Mindketten a kanapéra ültünk le, valahogy éreztem, hogy még "nincs jogom" a szoptatós fotel elfoglalásához. Amikor az ápolónő belépett a kis csomaggal, megdobbant a szívem, és csak azért nem sírtam el magam, mert hirtelen megütött nyers hangja:

Ó, háthányféleképpen lehet halálra sebezni egy meddő nőt?!

Mire válaszoltam volna, már a karjaimban volt a csecsemő. Óvatosan csomagoltam ki. Nem tudtam, hogy hogyan fogok reagálni. Úgy gondoltam: az a fogyatékosság, melyről iratai alapján már hallottunk, nem lehet akadálya az örökbefogadásnak. A férjem viszont tele volt aggodalommal... Én beszéltem rá, hogy egyáltalán megnézzük a kicsit.

Elvarázsolva néztem a pöttöm babát. Sűrű, sötét haja volt, picike orrocskája és szája. Kinyitotta hatalmas szemeit, felém nyújtotta kezeit, majd újra álomba merült. "El tudná fogadni?" A kérdés a férjemnek szólt, aki mereven nézte a jelenetet, de semmiféle enyhülés nem látszott rajta. "Beszélhetek a feleségemmel négyszemközt?" - kérdése számomra felért a válasszal.

Két perc múlva elvették tőlem a három kilós csomagot, de olyan volt, mintha helyette százkilónyi súlyt tettek volna rám. Elhatároztam, hogy nem fogok sírni, és be is tartottam.

Az autóban mind a három felnőtt hallgatott. Ő pedig csacsogott, telefonálgatott, mesélt az otthon hagyott kisgyermekeiről. A pocakjában növekvőről csak annyit mondott: kisfiú.

- kérdezte hirtelen. Intettem a fejemmel, hogy nincs. Szavakkal már nem tudtam válaszolni neki. Néztem a suhanó fákat, házakat és útjelző táblákat. Az egyik kereszteződésben lassítva egy óriásplakáton ezt a feliratot olvastam: "Az eszed és a szíved ugyanúgy döntene." Eszembe jutott a korábbi gondolatom: én a szív, ő az ész...

Azt hiszem, akkor kapcsoltam robotpilótára. Hazamentünk, ahol már vártak minket a - nyilván mit sem sejtő - testvéremék. Babakocsit venni jöttek fel a fővárosba. Örömmel mutatták a katalógust, amelyből kinézték a csúcsszuper terméket. Végigcsináltam a hétvégét annak rendje s módja szerint. Együtt örültem velük, osztoztam a boldogságukban - de velem nem sírt senki...

Az eset óta évek teltek el. Nem kattognak már bennem a "Mi lett volna, ha?" kérdések. És nem fáj már a hiánya sem, mert tudom: nem sokkal később szülőkre lelt a kisfiú. Nem, ne higgye senki, hogy mi vagyunk az egyedüli házaspár, aki visszautasított egy kisbabát, és azt se, hogy a döntés könnyű volt!

Tulajdonképpen nem könnyű az sem, amikor meghozzuk a döntés: örökbe fogadunk. Aztán megtenni az első konkrét lépéseket az örökbefogadási papírok megszerzése felé. Pszichológiai vizsgálatra menni. Környezettanulmányt végeztetni, azaz megmutatni egy idegennek a lakást, ahol majd - évek múlva - a gyermeket nevelnénk. Válaszolni olyan kérdésekre, hogy milyen nemű, korú és nemzetiségű gyermeket fogadnánk be. Ja, és beikszelgetni egy hosszú listán (van ott a gluténérzékenységtől a daganatos betegségen át a dongalábig minden), hogy melyek azok a betegségek, amikre igent tudnánk mondani.

Az adott pillanatban hozott döntésünket később persze egy új papír megszerzésével felülírhatjuk, és a kiajánláskor is lehet nemet mondani, senki nem erőszakol ránk semmit. Mégis, amikor a papírok elméleti ridegsége mögött megjelenik a test puha melegsége, megváltozik minden.

A róla hozott döntés átformálja nemcsak a mi életünket, hanem az ő sorsát is. Befogadni őt, de nem szeretni eléggé: tragédia lett volna. Nemet mondani rá, és hagyni, hogy megtalálja az igazi szüleit: fájdalmas, de - ma már úgy látom - bölcs döntés volt.

Haizer Tímea

Nyitókép: iStockphoto