Az abortuszom 11. évfordulója

Az elmúlt évek alatt sokat szabadkoztam neked, kértem a bocsánatodat, a megértésedet, a feloldozásodat. Valahol nagyon mélyen, a szívem legmélyén érzem, hogy nem haragszol rám. Nem ítéled el az anyádat, aki nem merte vállalni a veled járó kockázatot. Az anyát, aki hagyta, hogy az esze felülírja a szíve szavát. Nem követte a vágyat, az álmot, hogy a karjaiban tarthasson téged. Nem magától félt - hanem a családjától, a világtól.

Tudod, kicsim, úgy éreztem, hogy nincs elég erő bennem, hogy megvédjelek a külvilág nyomásától. Nagyon picike voltál, és nem tudtál magad dönteni a sorsodról. Nekem kellett megtennem helyetted. De ezt már meséltem neked. Azt viszont még nem mertem elmondani, hogy egy meleg, nyári estén, szerelemben költöztél a pocakomba. Bár abban a hitben, hogy biztosan nem költözhetsz oda, mert anya még nem képes befogadni egy pici életet. Ezért sokáig nem is gyanakodtam, hogy a hirtelen jött, eszement fáradtságnak, a rossz közérzetnek te állhatsz a hátterében.

Aztán a pillanat törtrésze alatt belém hasított a felismerés: babát várok. Hiszen kétszer már átéltem, ezért joggal kérdezheted, hogy harmadjára miért ilyen későn vettem észre a jeleket. Magam sem tudom, kicsim. Csak azt, hogy összecsaptak a fejem felett a hullámok. Nem terveztünk téged. Elvileg be sem kerülhettél volna a pocakomba - ezt mondta a doktor bácsi. És azt is, hogy nem lehetsz egészséges. Az élettel össze nem egyeztethető rendellenességeid vannak, és életed végéig gondozásra fogsz szorulni. A kicsi kezeid, a lábaid nem fejlődtek volna ki, és a szervecskéid nem funkcionáltak volna megfelelően. És a te gyáva anyád nem mert szembemenni az orvostudomány jóslatával. Nem mert hinni a csodában, a te csodádban.

Helyette napokon át sírt, és nézegette a pici pocakját, amelyben növekedtél. Szeretgette, becézgette, és vég nélkül simogatta. Ugye érezted, kicsim, hogy anya szeretett téged? Anya akkor is szeretett, amikor összecsomagolt, hogy bemenjen a kórházba. Tudod, úgy éreztem, hogy nem fog menni, nem foglak tudni elengedni, hagyni, hogy elvegyenek. A lényem egy része voltál, és maradsz is örökké.

Késő őszi nap volt, amikor felfeküdtem az ágyra. Szerettem volna elszaladni vagy legalább felébredni a rémálomból. De a józan eszem nem engedett. Hagytam, hogy tegyék a dolguk, és közben hallgattam. Csukott szemmel hagytam, hogy mondják: lehet még babám, helyes a döntésem. Nem kell vádolnom magam. Jól teszem, hogy nem hordalak ki, és nem akarom, hogy betegen, torzan kelljen létezned. Elhittem, mert el akartam hinni, hogy jól cselekszem, ha az eszemre hallgatok. Ha nem hagyom, hogy a vágyaim háborgó tengerén a szívem navigáljon.

Nem panasz, de tudnod kell, hogy az apukád nem akart téged sem betegen, sem egészségesen. Nem adott ultimátumot, és nem fenyegetőzött elhagyással, de nem vágyott rád. Ez fájdalmas most, és fájdalmas volt akkor is. Olyan érzés volt, mintha egy jeges kéz markolta volna össze a szívemet. Mégis tiszteletben tartottam a döntését, és tiszteletben tartanám ma is.

Az eszemmel tudom, hogy jól döntöttem, jót tettem ezzel neked, a családomnak és végeredményben magamnak is. Azonban akarom, hogy tudd: szeretlek, kicsim! Ez volt az utolsó gondolatom, és ez volt az első, amikor magamhoz tértem az altatásból. Mint ahogy ez az első, amikor lefekszem és az utolsó, amikor elalszom.

A történetet Baranyai Kata jegyezte le.

Nyitókép: Shutterstock