Tényleg én akartam az abortuszt?

Számolgattam vissza a napokat... De hát ez lehetetlen! Hiszen védekeztünk! Egyre erősödött bennem a gyanú. Kétségeimnek végül a terhességi teszt vetett véget. Két csík! Bebizonyosodott, amit gyanítottam.

Elmúltam 40. Volt egy késői szerelemgyerekünk, aki teljesen kitöltötte az akkori életünket. Majdnem annyi idős volt, mint amennyi ideje együtt voltunk a párommal. Szinte az összecsiszolódás időszakában fogant, és szemernyi kétségünk sem volt, hogy AKARJUK! Most viszont más volt a helyzet. A párom minden porcikájával tiltakozott a kistesó ellen, én pedig gyengének éreztem magam a harchoz.

Az abortusz a mai napig megosztó és súlyos téma. Nők ezrei titkolják és temetik el magukban a történeteiket. Az abortusz előtt nincs segítség, utána pedig csak belül maró bűntudat van - kívül pedig "vélemények", amik szerint biztosan lett volna más megoldás is.

Lehet egy nő abortusz párti, hiszen ennek az álláspontnak a lényege a szabad döntés megkérdőjelezhetetlensége, amivel én is maximálisan egyetértek. Főképp, ha az valóban a saját és igazán önálló döntése egy nőnek.

Abortuszra nem rohan senki kezét-lábát törve, hogy "Végre, egy jó döntést hoztam, azonnal szabadítsanak meg a gyerekemtől!" Vagy, ha így is történik az adott pillanatban, az abortusz utáni veszteség feldolgozása minden nőnek megterhelő és fájdalmas lelki folyamat. Az abortusz még a saját ésszerű döntésünk után is tragédiaként marad meg az emlékeinkben. A legrosszabb pedig, amikor ezt még magunknak sem valljuk be.

Hosszú, át nem beszélt éjszakák és visszapattanó kérdések után tudtam az eszemmel, hogy a legjobb döntés, ha nem tartom meg a picit. Péntek volt. Összepakolt cuccomat felkapva, még egy búcsúpuszit adtam a páromnak és a lányomnak a kocsiban, majd elindultam a kórház felé. Minden erőmet összeszedve leadtam a papírjaimat, mikor közölték: rosszul kaptam időpontot, ma nincs "kis műtét". Jöjjek vissza hétfőn...

A döntést az eszünkkel hozzuk meg. Sokszor előfordul, hogy az érzéseinkkel ellentétben, vagy külső befolyásoltság alatt. De még, ha meggyőződéssel és határozottan hozza is meg valaki a végérvényes ítéletet, a kitörölhetetlen emlék és annak kétsége, hogy helyes volt-e a döntésünk, örökre beleég az agyunkba.

Hétfőn megismétlődött a jelenet. Összeszedtem magam, vettem egy nagy levegőt, és másodszorra is nekivágtam, hogy véghez vigyem azt, amit magam sem tudtam elhinni, hogy megteszek. Hamarosan a kórházi ágyon feküdtem hálóingben. Azzal nyugtattam magam, hogy hamar túl leszek rajta. 9-kor betolnak a műtőbe, 1 órakor már mehetek is haza. Otthon pedig az első dolgom lesz magamhoz ölelni a kislányom, akinek fogalma sincs arról, min megyek most keresztül.

10 óra, semmi. 11 óra, semmi. 12 órakor végre megvizsgáltak. Akkor közölték, hogy elromlott a műtőben a lámpa. Arra várnak, hogy megjavítsák. Nem tudom, igaz volt-e, de egyszer csak ott találtam magam a folyosón, és az ablakkeretről máladozó festéket kapargatva arra gondoltam: mi lenne, ha megszöknék? Biztosan ezt is a sors intézte. Ez a pici meg akar születni...

Maradtam. 3 órakor betoltak a műtőbe. Sürgés-forgás, én pedig egyre csak néztem a műtő lámpáját, még hallottam, hogy beszélnek egymással műtősök, orvosok, asszisztensek a fejem fölött... Vagy lehet, hogy hozzám... Majd elsötétedett minden.

Mikor magamhoz tértem, fáztam és hányingerem volt. Megpróbáltam felkelni, de majdnem elájultam. Valaki elkapott, nehogy a földre zuhanjak. Visszafektettek az ágyra, és belém szúrtak valamiféle tűt... Nem nagyon tudtam magamról. Így közölték velem, hogy nem mehetek haza. Bent tartanak éjszakára megfigyelésre. Zokogtam...

Az abortusz a nő döntése, de a felszín alatt szinte mindig súlyos dráma zajlik! A döntés meghozatala egy érzelmi hullámvasút, amin ülve az egyik percben nagyon vissza akarjuk kapni a néhány héttel korábbi életünket, a másik percben pedig eljátszunk a gondolattal, mi lenne, ha... Az abortusz utáni rövid megkönnyebbülést hamar felváltja a gyász. Az elvesztett gyermek meggyászolása természetes folyamat az abortusz után. Ugyanaz a gyász menete, mint bármelyik szerettünk elvesztése után.

László Milla

Nyitókép: iStockphoto