A tojásoktól rettegett, a rendőröket gyűlölte, mégis ő lett az emberiség kedvenc rémálmainak legfőbb felelőse. Minden modern horrorfilmrendező Alfred Hitchcocktól kölcsönzi a legjobb fogásokat.
Alfred Hitchcock nem csupán egy rendező volt, hanem egy márka, akinek a sziluettjét és stílusát ma is felismeri mindenki, aki valaha látott már filmet. Bár a horrorfilm világát teljesen kiforgatta a sarkaiból, ő maga sokkal jobban hitt a csendben és a várakozásban, mint a patakokban folyó vérben.
Forrás: Michael Ochs Archives/Getty Images
- Hitchcock pályafutása alatt 53 játékfilmet rendezett, és bár ötször jelölték a legjobb rendezőnek járó Oscar-díjra, a szobrot sosem nyerte el.
- Pályáját némafilmekkel kezdte, de Hollywoodban a feszült thriller és a horrorfilm ikonjává vált.
- Saját filmjeiben szinte mindig felbukkant egy pár másodperces néma szerepben
Csontig hatoló hegedűszó és a zuhanyfüggöny
Ha valahol megszólal az a bizonyos éles, fűrészelő hegedűszó, mindenkinek azonnal a zuhanyfüggöny mögött felbukkanó kés és a sikoly jut eszébe. Pedig Sir Alfred Joseph Hitchcock élete és munkássága sokkal több volt egy-egy ikonikus jelenetnél. 1899-ben született Londonban, egy jómódú fűszeres családjában, és bár a sportot szívből gyűlölte, volt egy különös mániája: a vonatok. Képes volt a teljes menetrendet bemagolni, csak hogy tudja, mikor hová indulnak a szerelvények. Talán ez a precizitás köszönt vissza később abban a pedáns munkamorálban, amivel a filmjeit tervezte.
Érdekes, hogy a félelem már gyermekkorában beköltözött az életébe, de nem a mozivásznon keresztül.
Apja egyszer egy levéllel küldte el a helyi rendőrségre, ahol a tisztek – a levélben foglalt kérésnek megfelelően – bezárták a kis Alfredet egy zárkába pár percre, hogy megtanulja, mi történik a rosszfiúkkal.
A lecke olyan jól sikerült, hogy Hitchcock élete végéig pánikszerűen félt a rendőröktől, és ez a tekintélyelvűség elleni szorongás szinte minden fontosabb munkájában felbukkant.
Alfred Hitchcock a némafilmektől a világhírű horrorfilmekig jutott
Hitchcock nem a rendezői székben kezdte. Húsz évesen került be a filmes világba, de akkor még csak angol némafilmek feliratait rajzolta és írta. Itt szívta magába a szakma alapjait, és jött rá, hogyan lehet pusztán a képekkel, szöveg nélkül is hatni a nézőre. Első saját nekifutása, a Tizenhármas számú film 1922-ben még félbemaradt, de szerencsére nem vette el a kedvét a kudarc. Az Always Tell Your Wife (Mindig mondd el a feleségednek) forgatása aztán mindent megváltoztatott: a gyakorlat mellett itt találta meg élete párját, Alma Reville-t is. Alma nemcsak a felesége lett, hanem a legfőbb bizalmasa, éles szemű vágója és legőszintébb kritikusa. Nélküle valószínűleg feleolyan zseniálisak sem lennének azok a filmek, amiket ma a filmművészeti szakokon tanítanak.
Bár az 1925-ös A gyönyörök kertje már megcsillantott valamit a tehetségéből, az igazi szintlépést a hangosfilm hozta el számára. Az 1929-es Zsarolás volt az első angol hangos mozifilm, ahol Hitchcock bebizonyította, hogy nemcsak a látvánnyal, hanem a hangok és a feszült csendek patikamérlegen kimért adagolásával is úgy rángatja a nézők idegeit, ahogy csak akarja. A 30-as évek végére, különösen a Londoni randevú után már olyan név lett a szakmában, hogy Hollywood egyszerűen nem mehetett el mellette. Amikor David O. Selznick 1939-ben áthívta az Egyesült Államokba, a borzongatás nagymestere rögtön egy nagy dobással, a Rebeccával indított. A film meg is kapta a legjobb alkotásnak járó Oscart, de a rendezői szobrot furcsamód sosem tudta begyűjteni. Versenyben soha nem nyert, csupán tiszteletbeli Oscar-díjat kapott később.
A mester sosem szerette a száraz adatközlést, ő történeteket akart mesélni. Bevezette a „suspense” fogalmát: nem az a félelmetes, ha hirtelen felrobban egy bomba, hanem az, ha a néző tudja, hogy a bomba az asztal alatt van, de a szereplők nyugodtan teáznak felette.
Ezt az idegtépő várakozást fejlesztette tökélyre. Másik kedvenc játéka a „vörös hering” (red herring) vagy MacGuffin volt.
Ez egy ravasz „csali”: Hitchcock bedob egy fontosnak tűnő tárgyat vagy titkot, amire mindenki odafigyel, de valójában csak azért kell, hogy elterelje a figyelmünket a valódi fordulatról. Olyan, mint egy bűvészmutatvány, ahol amíg az egyik kezet nézzük, a másik már régen átvert minket.
A leghosszabb és leghíresebb „vörös heringje” egyértelműen a Psychóban volt. A néző azt hitte, egy lopási ügyet követ nyomon a szőke főszereplővel, aztán bumm – jött a zuhanyjelenet, a főszereplő meghalt a film első harmadában, mi pedig ott ültünk ledöbbenve, hogy most akkor miről is fog szólni a maradék egy óra? Hitchcock annyira féltette a csavart, hogy a forgatás előtt felvásárolta Robert Bloch eredeti regényének összes elérhető példányát, hogy senki ne tudja meg előre a végét. Sőt, még azt is kikötötte, hogy a film kezdése után senkit nem szabad beengedni a moziba.
Hitchcocknak volt egy furcsa szokása: míg Angliában még barnákkal dolgozott, Amerikában szinte csak hűvös, elegáns szőke főszereplőket választott, mint Grace Kelly vagy Tippi Hedren. Sokan pletykáltak arról, hogy ez a vonzalom olykor átlépte a szakmai határokat, de a filmvásznon ez a „hitchcocki szőke” mindenképpen maradandót alkotott.
A lovagi cím és a tojásoktól való félelem
Hitchcock nemcsak a filmjeiben, hanem a mindennapjaiban is különc volt. Bár a vásznon imádta a borzalmakat, a való életben volt egy egészen abszurd fóbiája: rettegett a tojásoktól. Szerinte semmi sem volt gusztustalanabb, mint egy feltört tojás sárgája. Ezen kívül szinte minden filmjében feltűnt egy-két másodpercre, hol egy buszról maradt le, hol egy kutyával sétált át a képen, a rajongók pedig sportot űztek abból, hogy minél előbb kiszúrják őt.
Annak ellenére, hogy ötször is jelölték a legjobb rendező Oscar-díjára, a szakmai elit sokáig csak iparosnak tartotta. Amikor végül 1968-ban életműdíjat kapott, az Oscar-történelem legrövidebb beszédét mondta el: „Thank you.” Nem volt szüksége pátoszra, a filmjei beszéltek helyette. Még megérte, hogy 1979-ben az angol királynő lovaggá üsse, így Sir Alfred Hitchcockként hunyt el 1980. április 29-én, 80 éves korában, pontosan 46 évvel ezelőtt.
Hatása ma is érezhető. Aki San Franciscóban jár, ma is megszállhat a Vertigo Hotelben, amit a Szédülés tiszteletére neveztek el. Hitchcock megtanította nekünk, hogy a madarak támadása magyarázat nélkül is félelmetes, hogy egy hátsó ablakból nézve bárki gyilkosnak tűnhet, és hogy a legmélyebb horror nem a szörnyekben, hanem az emberi elme sötét bugyraiban lakozik. Emléke előtt tisztelegve ma talán érdemes megnézni egy klasszikust, de a zuhanyfüggönyt azért óvatosan húzzuk el.
Nyitókép: Hulton Archive/Getty Images
Mondd el Te mit gondolsz!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
