

Ismeritek azt az égető érzést a mellkasotokban, amikor megtudtok valami elképesztő dolgot, és úgy érzitek, ha nem mondhatjátok el azonnal valakinek, felrobbantok? Én pontosan így vagyok ezzel. Nem tartom magam gonosznak, sőt, alapvetően azt hiszem, hogy jóindulatú vagyok, de a suttogva átadott titkoknak egyszerűen nem tudok ellenállni. A pletyka lelki okai nálam ott kezdődnek, hogy egy-egy ilyen infómorzsa birtokában hirtelen úgy érzem, enyém a hatalom. Én vagyok a bennfentes, a forrás, akitől mindenki várja a folytatást.

Forrás: 123rf.com
Csak neked mondom el, de ne add tovább
Múltkor ott ültünk a kávézóban a legjobb barátnőmmel, és bár megfogadtam, hogy nem beszélek a közös ismerősünk válásáról, mégis kicsúszott a számon: „Ne mondd el senkinek, képzeld...”. Abban a pillanatban, ahogy láttam a szemében a csillogást és azt a feszült figyelmet, amit csak egy igazán szaftos sztori tud kiváltani, minden fogadalmam elszállt.
Nem azért csináltam, hogy ártsak az ismerősömnek, egyszerűen csak jólesett, hogy én lehetek az, aki az unalmas kedd délutánba bevisz egy kis izgalmat.
A pletyka lelki okai közül a legfontosabb a fontosság érzése
Mindig is érdekelt, miért érezzük magunkat többnek attól, ha mások életének legféltettebb részleteivel házalunk. Rájöttem, hogy amikor nálunk van az információ, mi válunk a „piac” legfontosabb szereplőivé. Az emberek odahajolnak hozzánk, elhallgatnak, és minden szavunkat isszák. Ebben a modern világban, ahol mindenki a lájkokat és a figyelmet hajhássza, egy jó pletyka felér egy koronával. A pletyka lelki oka között ott szerepel a csoporthoz tartozás vágya is: ha közösen beszélünk ki valakit, az olyan, mintha egy láthatatlan körbe vonnánk be egymást, ahonnan az illetőt, akiről szó van, kizárjuk.
Néha elgondolkodom rajta, hogy vajon rólam is így beszélnek-e a hátam mögött?
Biztos vagyok benne, hogy igen, de furcsa módon még ez sem tart vissza. Mert a kibeszélés nemcsak a gonoszkodásról szól, hanem így dolgozzuk fel a körülöttünk lévő érthetetlen eseményeket is. Ha valaki furcsán viselkedik, a pletykálkodással csak magunkat igazoljuk, hogy mi „jól” csináljuk. „Te hallottad, mit csinált? Én soha nem tennék ilyet!” - mondjuk, és közben érezzük, ahogy a saját erkölcsi normánk megerősödik. Valójában magunkat nyugtatjuk meg azzal, hogy mi normálisabbak vagyunk.

Forrás: 123rf.com
A titkok továbbadásának pszichológiája
Vannak azok a történetek, amik annyira hihetetlenek, hogy szinte kötelességünknek érezzük megosztani őket. Ilyenkor jön a belső viaskodás: tartsam meg a titkot, vagy legyek én a társaság sztárja? Sajnos gyakran az utóbbi győz, mert minél nagyobb a titok, annál nagyobbnak érezzük magunkat tőle. Egy idő után már nem is az embert látjuk a sztori mögött, hanem csak a cselekményt, mintha egy sorozatról beszélnénk.
Lelkiismeret-furdalás nélkül csámcsogunk mások kudarcain vagy botlásain.
Persze van egy pont, ahol a pletyka már mérgezővé válik, de a határvonal elképesztően vékony. Én is jártam már úgy, hogy túl messzire mentem, és a végén én éreztem magam rosszul a sok „ne add tovább” után. De akkor, ott, abban a pillanatban, amikor a suttogás elindul, minden más másodlagos. Csak a közös titok izgalma marad, az az intimitás, amit a tiltott tudás megosztása ad. Talán ezért olyan nehéz leszokni róla.
A pletyka nem fekete-fehér dolog, és nem is csak a rosszindulatú emberek sajátja. Sokkal inkább mély emberi szükséglet a kapcsolódásra, és a figyelemre. Bár a kibeszélés pillanatnyi fontosságérzetet ad, a valódi bizalmat és mély kapcsolatokat az építi, ha képesek vagyunk csendben maradni. A más kárán nyert népszerűség hamar elillan, és gyakran keserű szájízt hagy maga után. Érdemes néha megállni, és feltenni a kérdést: azért mondom el, mert segíteni akarok, vagy csak azért, hogy én legyek a középpontban?
Nyitókép: 123rf.com
Mondd el Te mit gondolsz!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!