Ha nem a szokásos úton megyek, azaz nem munkába vagy a boltba sétálok, akkor is szól a zene a fülemben, szándékosan leszűkítem a világból érzékelt területet, nem is nézelődök, csak amennyire muszáj, hogy ne kerüljek bele az aznap esti híradókba, mint "elgázolta" szegmens. A várost, legyen szó Budapestről, Székesfehérvárról, vagy bármiről ahol valaha is éltem vagy megfordultam, szinte nincs lehetőségem felfedezni, mivel az esélyét sem adom meg annak, hogy észrevehessem a szép vagy érdekes részleteket.
Egyik egykori randipartnerem meglepetten hallgatta, hogy zenével közlekedem, hogy nem nézek körül, nem fedezem fel a házak izgalmas homlokzatait, az utcakövekbe konzervált történelem apró részleteit és nem élek együtt a várossal, csak kihasználom és koptatom a járdát. Megpróbáltam andalogni, de a tízemeletesek erdejében nem sok érdekességet, vagy szépséget találhat az ember, így hamar visszatértem a jól bejáratott menetrendemhez és csak pár éve jöttem rá arra, mekkorát is tévedtem, amikor azt gondoltam, hogy egy panelrengeteg csak unalmas lehet.
Egy város, főleg a főváros rengeteget képes mesélni, ha értő fülekre és szemekre talál. A történelem itt van velünk, alattunk és mellettünk, és még ott is felsejlenek az elmúlt századok, ma már nem élő emberek keze nyomai, ahol a legkevésbé várnánk.
Hogy ekkorát változzon a szemléletem, ahhoz az kellett, hogy megismerjek egy sétavezetőt, egy művészettörténészt, hogy nevesítsem is, Görbe Márkot, aki a stand-up-osokat megszégyenítő stílusban, humorosan mesél az adott városrészekről és korszakokról, meglepetésekkel, már-már színházi elemekkel teletűzdelt előadásának hatására pedig olyan információk és tények is az emlékezetembe égnek, melyeket a gimi négy éve alatt sem voltam képes megtanulni.
Engem nem vonzanak és nem kötnek le a múzeumi kiállítások, nem tudom élvezni a festményeket és szobrokat, mert nem vagyok jártas a művészetekben, nem ismerem az alkotókat, a munkásságukat, így egy "szépnél" rétegzettebb megszólalásnál többre nem vagyok képes.
A városi vezetett sétáknak viszont a szerelmese vagyok, pedig végső soron ez is egyfajta múzeumlátogatás, csak nem egy zárt térben vannak ideiglenesen kiállítva a műalkotások, hanem ott állnak, ahol mindennap elhaladunk, csak lehet, hogy eddig észre sem vettünk, milyen házfalnak támasztjuk a biciklinket, vagy milyen szobor lába előtt ciccentjük fel éjfél után öt perccel az aznapi első kőbányainkat.
Imádtam a történelemórákat, hallgatni a "meséket" a letűnt korokról, mindig is az vonzott benne, ha bele tudtam magam élni az adott emberek helyzetébe, ha el tudtam képzelni, milyen is lehetett egykoron az élet idehaza vagy a világ másik felén. Ez persze tanárfüggő, hogy ki hogyan adja elő a tananyagot, és ebből a szempontból szerencsém volt, még ha sokat (vagyis rengeteget) is felejtettem az évek során.
Abban viszont biztos vagyok, hogy sokkal jobban megragadnak az emberben dolgok, összefüggések, ha nem lineárisan haladunk a tananyagon, ha egyszerre nem csak egy kort veszünk górcső alá és ha nem csak bemagoltatják velünk a kötelezőt.
Ezért is jók a várostörténeti séták, ahol egy helyszínre szűkül a fókusz és megismerjük például a Budai Várnegyed, a Városliget vagy a Gellért-hegy és környékének ezeréves múltját. Felcsipegetünk morzsákat időszámítás előttről, a honfoglaló magyarok idejéből, aztán királyokon és királynőkön át eljutunk a márciusi forradalomig, legendákon, meséken és tényeken keresztülúszva végül kikötünk a mai napnál és miközben egy helyben állva hallgatjuk éppen aktuális "történelemtanárunkat", képzeletben századokon átutazva megelevenedik előttünk a történelem.
Nem egy romantikus emlék köt a Margitszigethez, mégsem tudtam, micsoda történelme és jelentősége is van ennek a városrésznek. A vezetett séták nemcsak azért jók, mert felfrissítik a történelemtudásunkat, sőt újat is tanítanak, hanem összekötik a korokat, a különböző művészeti ágakat, legyen szó a legkézenfekvőbb építészettől a zenén és a festészeten át az irodalomig.
Megismerjük a kor emberét, hogyan élt, milyen nehézségei voltak, milyen volt az aktuális politikai hangulat és mi mindent láthattak azok a szobrok, melyek itt állnak a téren ma is, és kik élhettek és hallhattak azon falak között, melyekből ma már csak romok maradtak, és melyekre játszótérként tekintenek a gyerekek.
A városi séták megtanítottak arra, hogy nem kell feltétlenül múzeumba járni ahhoz, hogy közelebb kerüljünk a művészetekhez, a művészekhez, nem kell csakis a történelemkönyveket és a Wikipedia-oldalakat bújni ahhoz, hogy megismerjük a történelmünket. Elég nyitott szemmel járni a városban, felfedezni a jeleket és összekapcsolódhatunk azokkal, akik előttünk koptatták a macskaköveket, és akik utánunk száz év múlva járnak majd ugyanott, lehet, hogy ugyanarra gondolva.
Nyitókép: Shutterstock
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.