Csernobil: Idősek, akik a zónában találták meg a békét

Az 1986-os robbanást követő kitelepítés nagyjából 115 ezer embert érintett. Azt ígérték nekik, hogy három nap után visszatérhetnek, de erre soha nem került sor: a terület a számítások szerint még legalább 25 ezer évig nem lesz lakható az ember számára.

Az állatok és az élővilág azonban hamar visszatért a zónába és bámulatos módon alkalmazkodott a megváltozott - radioaktív - körülményekhez. Velük együtt egy maroknyi - nagyjából 110 - ember is visszatért: voltak, akik még 1986-ban, mások azonban hosszú évek kijevi, moszkvai kálváriája után. "Rossz helyen kelt fel a Nap, nem tudtam megszokni" - utal az egyik csernobili nénike az áttelepülés traumájára.

Az újratelepülők - mert így hívják magukat - többsége nő, és zömében 70 éven felüliek voltak, mikor visszaköltöztek. A kormány ugyan illegálisnak nyilvánította a visszatérést, de az idősek esetében szemet hunyt felette: visszakapcsolták nekik az áramot, vizük a kerti kutakból van, és a zónában postás is jár, aki kiviszi a nyugdíjat. Az erőmű és a kutatóállomás dolgozói húsvétkor misére viszik a néniket, akik ha ügyesen helyezkednek, jó napokon még mobiltelefonnal is felvehetik a kapcsolatot a városi rokonsággal...

Nemigen támaszkodnak a külvilágra: képesek minden élelmet maguk megtermelni, és közösen ünneplik a születés- és névnapokat, egyházi és állami ünnepeket. Horgászni járnak, gombát szednek, baromfit tartanak, gyümölcseikből lekvárt, bort és házipálinkát készítenek, és színes, vidám ruhákat hordanak. Ők már nem a sugárzástól félnek, hanem az éhínségtől, hiszen megélték a második világháborút, épp úgy, ahogyan Sztálin vasöklének szorítását.

Ahogyan a többi lakos, ő sem tájékozatlan vagy naiv: tisztában van a radioaktív sugárzás veszélyeivel. Maga is meglepődik, mikor a csernobili laborban megállapítják, hogy szervezetében a sugárzás mértéke csupán az átlagos szint legmagasabb értéke, noha mindent eszik, iszik, ami a zónában megterem. Márpedig az erdők és a földek számítanak a leginkább szennyezettnek...

Valentyina amolyan bölcs ökotündér: teljesen zero waste háztartást visz, ismeri az összes gyógynövényt a régióban, és ki is mondja: "Kijevben annyi az autó, hogy az ember az egész periódusos rendszert a tüdejébe szívja, és csupa olyan élelmiszert eszik, amit vegyszerekkel kezeltek. Itt minden természetes, csend van és nyugalom." Úgy véli, alázattal kell lennünk a természet felé, és minden erőnkkel óvnunk kell azt. Akik a zónában élnek, azoknak az ökológiai lábnyoma valóban alig látszik...

Emellett úgy tűnik, hiába vannak folyamatosan relatív magas fokú sugárzásnak kitéve, az anyaföld közelsége, az otthon melege és apró közösség összetartása erőt ad nekik a mindennapokhoz. Míg a kitelepülők körében gyakori a depresszió, az alkoholizmus, és sokan már tíz évvel a katasztrófa után a föld alá kerültek, ők nyolcvan és kilencven éves koruk fölött is hajnal négytől késő estig fáradhatatlanul dolgoznak a kertben, a vízparton, a házikókban.

A legszívmelengetőbb azonban a kitartás, az optimizmus, az erő, ami ezeket az asszonyokat jellemzi. Nem csupán elképesztően talpraesettek, hiszen otthont teremtenek a világ legelhagyatottabb zugában is, de - a huszadik század legsötétebb népirtásait és tragédiáit túlélve - a világ legsúlyosabb atomkatasztrófája sem pusztította el az életkedvüket. A filmkészítők és nézők számára azt is világossá tették, hogy ők itt, ezen a földön fognak meghalni, és szeretnék, ha hamvaikat a zónában szórnák szét...

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!Forrás: Mudra László

Nyitókép: Shutterstock