Csernobil: Sok mindent a fantázia szült a sorozatban!

Mazin a People magazinnak arról beszélt, hogy éveken keresztül tanulmányozta az 1986-os atomerőmű-katasztrófát, és kezdettől érezte annak felelősségét, hogy hitelesen adja át a történetet. Gondosan ügyelt a valós személyek és történelmi események precíz bemutatására, csak a kitalált karaktereknél és képzelet szülte diskurzusoknál engedte el a fantáziáját.

Valóság: A kóbor állatokat valóban vadászok gyilkolták meg.

Amikor a 30 km-es körzetet evakuálták, a vadászok, erdészek és kiskatonák dolga volt elpusztítani a hátramaradó állatokat. Sokaknak alig 50 percük volt, hogy összepakoljanak, és volt, aki üzenetet hagyott hátra, hogy senki ne bántsa a házi kedvencét, mert az jó kutya. Persze nagy volt a tét: minden állat sugárfertőzött volt. Néhány túlélő természetesen így is akadt, az ő leszármazottjuk az a nagyjából 300 kóbor kutya, "akik" ma a zóna területén élnek. Többségük erősen sugárfertőzött, várható élettartamuk alig hat év, és civil szervezetek segítik a túlélésüket - ugyanakkor a sterilizálásukat - a zónában.

Fantázia: A második robbanás hatása.

A második epizódban Komjuk felhívja felettesei figyelmét arra, hogy az utórobbanás Kijev és Minszk teljes lakosságát kiirtaná, és lakhatatlanná válna Ukrajna, Lettország, Litvánia, Fehéroroszország, Lengyelország, Csehszlovákia, Magyarország, Románia és Kelet-Németország nagy része is. A valóságban azonban az utórobbanás a szakértői vélemények szerint nem járt volna ennyire súlyos következményekkel. Ezt az aspektust kissé eltúlozta az író, hogy még nagyobb hangsúlyt kapjon az igazság elhallgatásának tragédiája.

Valóság: A radioaktív hulladékot takarító munkások.

A negyedik epizód jelenete, amelyben a radioaktív grafitot munkások dobják a mélybe, a szakértők szerint olyannyira hiteles, hogy akár archív felvétel is lehetne. A szovjetek kezdetben robotokkal próbálták elvégeztetni a piszkos munkát, de mivel kudarcot vallott a terv, emberi erőforrásra támaszkodtak: ezek az emberek 90 másodperces blokkokban 100 tonna radioaktív hulladékot takarítottak el. Ez volt életük legfontosabb 90 másodperce, valóban...

Fantázia: Csernobili robbanás vs. hirosimai atomtámadás.

Az atomerőmű katasztrófája és Hirosima bombázása egyaránt tragikus esemény, ám nem igazán lehet összehasonlítani őket, ezért azt sem állíthatjuk, hogy az előbbi hatása kétszer súlyosabb volt. Hirosima esetében azok sérültek, akik közel voltak a becsapódás helyszínéhez: egy atombombánál mindig ez határozza meg a sugárdózis mértékét.

Valóság: A katasztrófa egyik első áldozata egy fiatal tűzoltó volt.

Vaszilij Ignatenko és felesége, Ludmilla valós személyek voltak. A katasztrófa reggelén épp elhagyták volna egy időre a várost, de mivel a férfit riasztották, erre már nem kerülhetett sor. Ludmilla valóban várandós volt, de erről már tudott, és férje halála után két hónappal adott életet a kislánynak, aki mindössze négy órát élt.

Fantázia: A tudós Ulana Komjuk kitalált személy.

A sorozat egyik főszereplője a szovjet atomfizikus, aki végig az igazság motorjaként lépett fel, és sokat tett azért, hogy a katasztrófa ne nőjön világméretű tragédiává. A valóságban Komjuk nem létezett. Személyével a forgatókönyvíró és a rendező a szovjet tudományos szcénát igyekezett leképezni, amely kezdetektől tisztában volt a baleset súlyával és következményeivel, ám tehetetlen volt a mindent eltussolni szándékozó rendszerrel szemben. Különösen fontos, hogy Szovjetunióban rengeteg női tudós volt, ezért a sorozat kreatívjai mindenképpen nőt akartak bevonni a történetbe.

Valóság: Valerij Legaszov élete és halála.

A tudós Valerij Legaszov a valóságban is kazettára vette a katasztrófával kapcsolatos gondolatait, majd két évvel a tragédia után felakasztotta magát - éppúgy, mint a sorozatban. (Ez egyébként a második öngyilkossági kísérlete volt a két év alatt.) Tulajdonképpen ráébredt arra, hogy a hatalom a szakemberek előtt is szándékosan eltitkolta az atomerőmű hibáit és a korábbi baleseteket. Nem gondoskodtak megfelelő biztonsági intézkedésekről, és az utolsó pillanatig próbálták eltussolni a történteket, százezrek életét veszélyeztetve ezzel.

Legaszov utolsó két évében valóban mellőzött tudós volt, Borisz Jelcin végül 1996-ban, posztumusz avatta az orosz nép hősévé, mint olyasvalakit, aki utolsó csepp véréig küzdött az igazságért az elnyomó rendszerrel szemben.

Nyitókép: Shutterstock