Caspar David Friedrich: A lélek tájképe

No de miből éljen meg egy meg nem értett festő?

Még néhány évvel korábban a festők főleg a klérus és a nemesség megbízásaiból tartották fenn magukat, aki pedig a pénzt adta, az határozta meg a kép témáját, formáját, nagyságát és anyagát is. Azonban a polgárság felemelkedésével ez a befolyás csökkent, és a művészek maguk határozták meg a témájukat, amivel új hivatás született: a szabad művészé.

Friedrich kezdetben rajztanítással és a nyomatok színezésével biztosította a megélhetését. Mindenesetre a művészetéről folyó vita és Goethe baráti pártfogása megalapozta ismertségét. A tájképei szép lassan megjelentek kiállításokon, és így egyre több festményét tudta eladni.

Friedrich céltudatossága hamarosan beérett, és még életében elismerték művészetét. Uralkodók vásárolták festményeit, többek között a porosz király és az orosz cár - azonban halála után nagyon hamar feledésbe merült. A 20. század elején fedezték fel újra, és azonnal hihetetlenül népszerűvé vált, főként azok a fiatalok köreiben, akik az ipar és nyereségvágy által átitatott koruktól a természethez fordultak, és az egyszerű életet részesítették előnyben.

De ma, közel 180 évvel a halála után, vajon miért éli a művész ismét reneszánszát?

Talán éppen a műveiből áradó nyugalom, a táj fenségessége, ami megfog bennünket az egyre elembertelenedettebb, a technikán alapuló világában. Ezt az érzést váltja ki a méltán legnépszerűbb festményének számító Vándor a ködtenger felett című képe is, ahol egy férfit láthatunk, aki a hegycsúcson állva a ködbe burkolózott hegyekre tekint le.

De hogy kerül vajon egy férfi városi ruhában, sétapálcával egy hegy csúcsára?

Ha nem feltételezzük, hogy helikopterről rakták le oda (ami képtelenség, hiszen 1818-at írunk), akkor a következtetés egyértelmű, hogy a művésznek nem a hegység szépségének a bemutatása volt a célja. Sokkal inkább lelkének tájképét festette meg, és az emberi érzelmeket vetítette a természetre. A képen szereplő alak a hátát mutatja nekünk, az arcát nem is látjuk, amivel teljesen anonimmá válik, és lehetőséget nyújt arra, hogy mi, nézők pontosan azt lássuk, amit ő.

Az első benyomásunk talán a magány és az elveszettség érzése. A hátteret csupasz, kopasz lejtők és hegycsúcsok alkotják. A túrázó haját erős szél kócolja. A távolba kalandozó tekintete azonban szabadságérzetet közvetít, minden nyilvánvaló magányosság ellenére a vándor felszabadultságát, büszkeségét mutatja, hogy ő a kompozíció középpontja. A kép felezővonala pontosan a férfi testén fut keresztül, kiemelkedik a tájból, a testtartása szoborszerűen biztos, a hegycsúcsok pedig a szíve felé mutatnak.

De mit csinál ott a vándor?

Csak némán áll, csodálja a látványt, és élvezi a pillanatot. Viszont a hegycsúcs nem arra való, hogy hosszasan időzzünk rajta. Egy rossz lépés, és könnyen bajba kerülhetünk. A művésznek, hogy megmérettesse magát, a legnagyobb őszinteségre van szüksége, így az ilyenfajta vakmerő kalandokra is.

Egy ilyen képet talán túlhaladottnak gondolhatnánk egy olyan korban, amelyben az ember, a mérnöki tudás, az orvostudomány és géntechnika segítségével leküzdött nagyon sok mindent, amit valamikor a sors határozott meg. De mégis úgy tűnik, mintha ismét egyre nagyobb lenne az igény a spiritualitás iránt, amivel az emberek megpróbálnak a maguk hajtotta mókuskerékből kitörni. Valószínűleg nem véletlenül látom sokaknál Caspar David Friedrich festményét borítóképnek a profiljukon.

Talán érdemes ezt a vándort titkos barátunkká fogadni, hogy amikor kedvünk tartja, tartsunk nála egy rövid meditatív látogatást. Ugyan nem mondja el nekünk, hogy konkrétan hogyan éljünk, de megmutatja, hogy az út a ködön keresztül mindig a fényre, a zavarodottságból a világosságra vezet, és egy pillanatra megállásra és elgondolkodásra késztet.

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!Forrás: Mudra László

Nyitókép: Wikipedia