Cölibátus - magasztos cselekedet vagy szimpla gazdasági érdek?

A katolikus egyházról sokaknak sokféle gondolat juthat az eszébe, de egészen biztos, hogy a cölibátust a legtöbben összekapcsolják a papság fogalmával.

Érdekes dolog ez a papi nőtlenség, azaz a cölibátus, főleg annak fényében, hogy az egyház azt hirdeti, hogy szaporodjatok és sokasodjatok. Mégis, aki az Úr szolgálatába áll, annak elvileg tilos szaporodnia és sokasodnia, tőlük a szerelem, a férfi-nő összetartozás és család örömét elveszi az egyház – igaz nem csupán a katolikus egyház, hiszen a cölibátus más vallásoknál is megfigyelhető.
Szerintem ez igazságtalan! Miért kell valakinek választania a hivatása és a magánéleti boldogsága között? Persze mondom ezt úgy, hogy sosem éreztem „a hívást", így igazából nem tudom megítélni, hogy az Isten iránti elköteleződés mekkora motiváció lehet – valószínűleg akkora, hogy valaki képes lemondani egy fél világról a hit kedvéért. Számomra azonban ez logikátlan és embertelen kényszer, ami ráadásul nem is mindig volt így.

A cölibátus eredete

A cölibátus célja a hit síkján az, hogy a szolgálatot vállaló minél tökéletesebb kapcsolatot tudjon kiépíteni Istennel, minél jobban elköteleződjön a szolgálat iránt és semmi – például feleség, gyermek – ne vonja el a figyelmét erről. Tehát száz százalékig Istennek adja magát. Nem hit síkján azonban akad még egy nyomos érve az egyháznak a cölibátus mellett, méghozzá az, hogy ne kelljen az örökösödés során az egyházi vagyont megosztania...Érdekes, hogy állítólag Pál kifejezetten azt akarta, hogy minden püspöknek legyen felesége, ráadásul az Újszövetségben sincs utalás arra, hogy az apostolok vagy a hívők számára a nőtlenség kötelező lett volna. Tény, hogy az első századba tisztelték azokat, akik lemondtak a nemiség örömeiről, a házasságról és a családalapításról a hitük miatt, ám kötelezettségnek ezt semmiféleképpen sem mondhatjuk. Mégis, akkor hogyan lett a cölibátus megkerülhetetlen azok számára, akik az Úr szolgálatába álltak és miképp tarthatja magát ez a hagyomány még ma is?

Forrás: Shutterstock

Nős papok és nőtlen papok

A történet kissé zavaros, de a lényeg, hogy a negyedik századtól kezdve egyre inkább azt szorgalmazta az egyház, hogy a klérusok nőtlenül és cölibátusban éljenek. Ennek a bevezetése azonban nem ment egyik napról a másikra, sőt a keleti és nyugati hagyomány is másképp vélekedett a kérdésről. Keleten megengedőbb tendencia vált uralkodóvá, tehát aki nem érzett elhivatottságot az önmegtartóztatással kapcsolatban, annak engedélyezték a házasságot, illetve később úgy határozták meg, hogy a felszentelés után már tilos a nősülés, az előtte köttetett házasság azonban érvényes. Nyugaton a harmadik és negyedik század fordulóján azonban tartottak egy zsinatot, ahol kijelentették: Úgy határoztunk, hogy a püspökök, papok és diakónusok, s az oltár szolgálatára rendelt összes klerikusok tartózkodjanak feleségüktől s a gyermeknemzéstől. Aki ezt nem tartaná meg, zárják ki a klerikusok közül.
Az ember azonban nehezen adja meg magát, főleg akkor, ha valamit rá akarnak kényszeríteni, így a papi nőtlenség bevezetése sem ment egyik napról a másikra. Több zsinaton is meg kellett erősíteni a kinyilatkoztatást, sőt az egyházfők attól sem riadtak vissza, hogy a már megköttetett házasságokat érvénytelennek minősítsék és megtiltották, hogy az érintettek feleségeikkel kapcsolatot tartsanak fenn. VII. Gergely pedig azt is elrendelte, hogy a papok fiai ne örökölhessenek, így az egyházi vagyon ne aprózódhasson fel és ne kerülhessen világi kezekbe. 

A cölibátus tehát nem annyira egyértelmű, mint amennyire mi ma már annak tartjuk, ha egyházi személyekről beszélünk. Hosszú utat járt be a katolikus egyház, mire szentesítette az önmegtartóztatást, manapság pedig újra és újra előkerül a téma, hogy talán nem ártana lazítani ezen a nem is annyira alapvető, több száz éves dogmán.

Ha tetszett a cikk, ez is érdekelhet: Beleszerettem egy papba - Lehet ennél rosszabb?

Nyitókép: Shutterstock

    Ezek is érdekelhetnek