Túl kell lépni a sérüléseimen, hogy újra bízni tudjak

Okos, vicces, intelligens, én pedig nem tudom, hol a hiba, mert eddig nemigen találom. Egy éjjel-nappal átüzenetezgetett hét és két randi után azt hiszem, totál belezúgtam. Pedig én nem csinálok ilyet. Bár eddig még olyat sem csináltam, hogy csak úgy írok valakinek egy sms-t, mert azt mondták, hogy minket egymásnak teremtett az ég. Ezt az Évi mondta, ő pedig évek óta ismer mindkettőnket. Gergővel kollégák voltak valahol. Tökéletes volt, de én nem: a sérüléseim mindent elrontottak.

Minden szépen indult, de az elnyomott sérüléseim a felszínre törtek

Szóval, egyik este, egy fél üveg vörösbor után úgy döntöttem, nem érdekel a világ, és itt az ideje, hogy végre magamra is gondoljak. Így hát írtam neki, aki "Gergő, állítólag jó pasi" néven volt a telefonomban. Helyes döntés volt. Gergő tényleg jó pasi. Először három nap után találkoztunk, munka után megittunk egy kávét, aztán mennie kellett squashra.

A második randink tegnapelőtt volt. Szombat este, bor, Deák meg Duna-part, bár annyit mentünk, hogy néha azt hittem, már a Tiszát látom. Amikor ezt megemlítettem neki, kinevetett, majd elkezdte felmondani Petőfi Tiszáját, amitől meg tátva maradt a szám, mert tényleg tökre bírom, ha egy pasi művelt. Gondolom, a nyitott ajkaim még jobban megihlették, mert ezután nyomott rájuk egy hatalmas puszit, amitől azt hittem, beleszédülök a vízbe.

Azt gondoltam, már aznap átlépjük a határt, de úgy elszaladt az idő, hogy végül én úrinő módjára tipegtem haza a napkeltében a magas sarkúmban - amit az első jobb kanyar után levettem, és csak reménykedtem, hogy Gergő nem jön utánam. Végül persze én, a naiv pesti mezítlábas, beleléptem egy szilánkba a Dob utcán. Az úgy elvágta a lábam, hogy otthon még fél órán keresztül próbáltam elállítani a vérzést. Végül az unokahúgom nálam felejtett kis pillangós sebtapaszával ragasztottam le a sebet. De megérte. Ma újra találkozunk. Este 7-kor az Operánál.

Most kilenc van, és itthon vagyok. Gondolom, soha többet nem látom. Az történt, hogy amíg elment piáért, az asztalon hagyta a telóját. Megláttam, hogy három különböző lánytól van üzenete:

• Egy "sírva röhögős emoji",
• egy "Fú, nem tudom, mi lenne velem nélküled?"
• és egy "Szerinted?" villantak fel egymàs után a képernyőn.

Én pedig kétségbe estem. Nem akartam újra azt. És Gergő túl jó volt. Már most képes lett volna összetörni a szívem, sőt, egy picit talán meg is tette. De nem hagyhattam jobban. Nem élhettem át még egyszer ugyanazt, mert tudtam, hogy soha többet nem tudnék megbízni senkiben.

Visszajött. Leült, és mosolygott a fogkrémreklámba illő fogaival. Én pedig ránéztem, és nemes egyszerűséggel közöltem vele, hogy bocs, nem akarok semmit. Felálltam, és eljöttem. Fél óra múlva hívott az Évi, hogy mi történt. Elmeséltem. Közben sírtam. Azt mondta, Gergő nem ilyen. Azt is mondta, hogy vagy harminc nő munkatársa van, mit vártam, vagy én nem beszélek egy fiúval sem? Letettük. Három üzenet volt a telefonom. Három fiútól. Az unokatesómtól, a főnökömtől meg a legjobb barátomtól.

Hibát kerestem benne, pedig lehet, nem is volt - bennem annál több. Ott kezdődött, hogy én még nem dolgoztam fel a sérüléseimet, és amíg nem várom meg, hogy a heg is eltűnjön, addig a seb újra és újra felszakad majd. És így mindenki hibás lesz. Legfőképpen én, hogy nem léptem túl rajta - ahogy a szilánkon kellett volna tegnap hajnalban.

Nyitókép: Shutterstock