A plátói szerelem: egyszerre emel fel és taszít a mélybe...

A legtöbb barátom szentül hisz a vonzás törvényében, ezért mindig azt mondták, hogy nyugodtan agyaljak, legyen tele a fejem gondolatokkal, jelenetekkel, mert előbb-utóbb beteljesednek. Ezért nyugodt szívvel adtam át magam a fantáziálásnak. Igen ám! Csakhogy elég hamar megtapasztaltam a plátói vágyakozás árnyoldalát is.

Konkretizálom az esetemet: az én plátói, édes gyötrelmem tárgyát Áronnak hívták. A munkahelyemen bukkant fel, idén tavasszal. Új, marketinges kollégaként csatlakozott a céghez és időnként az is a dolga volt, hogy tréninget tartson - amitől bevallom őszintén, én elsőre kicsit paráztam, de meglátva őt, szinte azonnal elillant minden félelmem. Áronnak egyébként barna haja és szeme volt, angyal arccal és vagányan-elegáns outfitben jelent meg mindig.

Sosem felejtem el az első alkalmat, amikor megpillantottam. Először köpni-nyelni nem tudtam, de aztán felkúszott az arcomra egy mosoly, amit onnantól kezdve nem lehetett letörölni, amint belépett az irodába.

Az egyik kolléganőm egyszer oldalba is bökött, mondván: Jé! Én tudok beszélni? Barokkosan túlzott persze, én pedig csak a szememet forgattam, majd csináltam tovább a dolgomat.

Áronnak nem volt szüksége kijelölt segítőre. Ha valamihez kellett, ő maga kért maga mellé valakit segítőkéznek. Vélhetően, látva a tréningen való aktivitásomat, ez a szerencsés legtöbbször én voltam. Lia, ugye? Kérdezte, egy ilyen alkalommal.

Emília, de mindenki másképp becéz, feleltem mosolyogva. Ő erre azt felelte, hogy marad a Liánál, én pedig nem tiltakoztam, mert az esetek többségében mindenki csak Em-nek, vagy Eminek szólított. Mikor engem kért maga mellé, azért mindig volt időnk cseverészni is. Így tudtam meg, hogy ő egy világutazó, és ha teheti, bringázik a városban. Ehhez képest az én életem elég silánynak tetszett, de azért akadt köztünk egyetértés és hasonlóság bizonyos dolgokban, témákban, amik engem mindig jó érzéssel töltöttek el.

Bevallom, belezúgtam Áronba

Áron mindig felvidított, imádtam vele dolgozni is. Azonban kezdett bekúszni a bőröm alá akkor is, mikor épp irodán, munkán kívül voltunk. Ha az utcán sétáltam, feltűnt, hogy minden szembejövő bringásban őt kutatom. Eljátszottam a gondolattal, milyen lenne, ha hirtelen lefékezne mellettem, örülne, hogy lát és meginnánk valamit. Aztán persze, ha néztem valami romantikus filmet, akkor rögtön elszabadult a fantáziám, hogy hé! Ezek akár mi is lehetnénk! De nem voltunk.

Be kellett látnom, hogy eléggé belezúgtam Áronba. A jót hozta ki belőlem, és neki erről maximum halovány sejtése lehetett csupán. Talán az is lejött neki, hogy bejön nekem, de titkon remélem úgy gondolja, hogy csak ilyen az alap természetem mindenki felé. Szerencsére a fejembe nem láthatott bele, ahol az érzelmeimmel, az ő hiányával és a megélt, elképzelt közös pillanatok különös egyvelegével viaskodtam.

Akkor voltam jól, mikor láttam. Mikor kommunikáltunk. Ha eltűnt, vagy épp nem engem kért maga mellé az irodában, akkor letargiába estem és folyvást azon kattogott az agyam, hogy szándékosan ignorál, hogy kellemetlennek tart engem. A közösségi oldalon is csak nagy unszolásra mertem őt bejelölni vagy fél napig be se léptem, hátha ő nem követett vissza, és egyoldalú marad a dolog.

Azt az estémet vidámmá tette, mert visszakövetett. Viszont a legboldogabb akkor voltam (először), amikor az egyik kiposztolt sztorimra válaszolt – azt hiszem anyu egyik jól sikerült pizzáját raktam ki. Időnként írogattunk a cseten, de pozíciójából adódóan neki kevesebb ideje volt bármire is, mint nekem. Ezért, míg ő élte világát, én botladoztam egyik hangulattól a másikig, s végül mindig oda lyukadtam ki, hogy köztünk úgysem lehetne soha, semmi.

Emília történetét Pokk Brigitta jegyezte le.

Nyitókép: Shutterstock