Barátság extrák nélkül - avagy néma szerelmem története...

Imádtam, ahogyan elfeküdt a kanapémon: Most dumálunk egy nagyot, Tündeboszi - mondta, majd két perc múlva már az igazak álmát aludta. Olyanok voltunk, mint borsó meg a héja. Együtt néztük a focimeccset, gyártottuk a prezentációt, együtt főztünk babgulyást, egy egész hétre valót. Sokat játszottunk, és sokat elmélkedtünk az élet nagy dolgairól. Együtt nevettünk, és együtt sírtunk.

Nekem mesélte el, ha sikerült összejönnie álmai aktuális nőjével, és az én vállamon sírt, ha az álmok asszonya tovalibbent. Én teljesen odavoltam érte, de tudtam, hogy ő csak barátságot érez irántam. Szeretett velem időt tölteni, sokszor mondta, hogy úgy szeret, mintha a nővére lennék. Nem voltam az esete. Magas, szőke vagyok, fiús alkattal. Ő pedig a dögös, barna zsebvénuszokra bukott. Tudtam a választ a nagy kérdésre...

Létezik-e barátság férfi és nő között?

Van, de ilyen szoros barátság csak akkor lehet, ha az egyik fél többet érez. Szerelmes voltam, és annyira szerettem, hogy képes voltam annak is örülni, ha ő boldog - akkor is, ha nem velem. Nem voltam féltékeny. Hogyan is lehetnék féltékeny arra a férfira, aki sohasem volt egészen az enyém? Nem lehettek elvárásaim. Így megelégedtem azzal, amit kaptam. Az idővel, amit velem töltött, a nevetésével, a nagy beszélgetésekkel, a bizalmával.

És természetesen reménykedtem... Hiszen az együtt töltött idő, a bizalom, az intimitás elmélyítheti a barátságot, és egyszer talán a másik is majd úgy tekint rám, mint vágyai asszonyára. Teltek a hónapok, az évek. Az én érzéseim nem változtak, de közben próbáltam megtanulni a gyorsan változó lányneveket, segítettem kiválasztani a szülinapi ajándékukat. Mindig ott voltam, ha szüksége volt rám. Dicsértem, és segítettem mindenben. Lassan már tényleg olyan lettem, mint egy szuper tesó.

Nagyon izgatott volt. Pár nap múlva indult, és szinte csak az úttal volt elfoglalva. Talán egyszer egy fél mondatban mondta, hogy hiányozni fogok, de majd ír, és hív.

Természetesen én vittem ki a reptérre. Nagyon furcsán éreztem magam, amikor elment. Hiányzott, szinte már azonnal, de érdekes módon szabadnak is éreztem magam. Volt időm végre egyedül lenni és végiggondolni az éveket. Az egyoldalú rajongást, a várakozást, a reménykedést. És végre felfedeztem az eltemetett fájdalmat, hogy nem vagyok elég jó neki.

Írt sokat: a bulikról, lányokról, a tanfolyamról. Hívni csak a hazaérkezése előtt pár nappal hívott, hogy megkérjen, menjek ki elé a reptérre. Persze mentem. Fontos dolgot szerettem volna neki elmondani - minél előbb. Hazafelé az úton szóhoz sem tudtam jutni. Végig csacsogott, mesélt. Tele volt élménnyel. Felcipeltük a csomagjait, és én ott tébláboltam a nappali ajtajában, míg ő az ajándékomat kereste elszántan.

- Képzeld, szerelmes lettem valakibe, és ő is szeret engem! - suttogtam ott, az ajtóban állva. Nagyon lassan egyenesedett fel, kezében az ajándékommal. Nagyon lassan fordult meg. A szeme villámokat szórt, az arcán könnyek és harag.

- Megcsaltál! - üvöltötte. - Takarodj innen, soha többé nem akarlak látni!

Elmentem. Az ajándékom egy méterrel előttem landolt az ablaka alatt.

A legcsodálatosabb Tündeboszinak, az én legjobb barátomnak! Ez volt rajta. Úgy lett, ahogy akarta. Soha többet nem találkoztunk. Egyszer láttam véletlenül. Egy moziból jött ki egy magas, fiús alkatú, szőke lánnyal. Kézen fogva...

A kapcsolatunk talán másképp is alakulhatott volna. Szerintetek hibázott valaki? És ha igen, akkor melyik fél?

Nyitókép: Shutterstock