Nem akarok vele lenni, de nem akarom megbántani: nehezen vettem rá magam a szakításra

Egy forró nyári délutánon ültem az erkélyen és közben azon töprengtem, hogyan mondjam el neki, hogy véget akarok vetni a kapcsolatunknak. Már hetek óta folyamatosan ez járt a fejemben, de minden alkalommal, amikor megpróbáltam összeszedni magam és az erőmet, valami mindig elbizonytalanított. Nem akartam megbántani őt és bármilyen furcsán is hangzik, nem akartam elrontani a kapcsolatunkat, nem akartam, hogy csúnyán, veszekedéssel érjen véget, de ugyanakkor legbelül tudtam, hogy továbblépésre van szükségem. 

A gondolataim azokra az időkre kalandoztak, amikor még boldogok voltunk együtt, amikor minden egyszerűnek és könnyednek tűnt. Az utóbbi időben azonban valami megváltozott. 

 Már a legegyszerűbb kérdésben sem tudtunk dűlőre jutni, a felszín alatti húzódó feszültség irányította a kommuniációt. Minden este, amikor lefeküdtem, egyre több kérdés kínozott: Miért érzem magam ennyire szomorúnak? Miért nincs már meg az a kötelék, ami egykor köztünk volt? Vajon képes vagyok újra boldog lenni, ha elengedem őt? 

Tudtam, hogy hiába halogatom, egyszer túl kell esnem azon a beszélgetésen, ami végül elhozza majd a megkönnyebbülést. Rádöbbentem, hogy gyávaság az elkerülhetetlen elől való menekülés, össze kell szednem a bátorságomat és közölnöm kell vele az érzéseimet. Nem csak magamért, hanem érte is. Mert ő is megérdemli az igazságot, még ha az fájdalmas is lehet. 

 Ezért aztán egy csendes estén összeültünk, nagy levegőt vettem és elmondtam neki mindent, ami a szívemet nyomta. Elmondtam, hogy mennyire nehéz nekem is, mivel a legutolsó, amit szeretnék az az, hogy megbántsam őt, de hiszem, hogy mindkettőnk számára az lenne a legjobb, ha továbblépnénk. Elmondtam neki, hogy milyen sokat tanultam tőle, és hogy mindig hálás leszek azokért az élményekért, amelyeket együtt éltünk át. Nem volt könnyű. 

Mert bár a szakítás fájdalmas volt, megtanultuk, hogy néha a legnagyobb szeretet az, ha elengedjük egymást, hogy mindketten továbbléphessünk az életben és megtalálhassuk a számunkra legmegfelelőbb embert. 

A szakítás soha nem könnyű, de ha nem a megfelelő ember mellett vagyunk, akkor nem leszünk boldogok és őt sem tudjuk azzá tenni. Amikor ilyen érzelmi viharba kerül az ember, olykor nehéz türelmesnek, empatikusnak maradni, pedig az őszinteség mellett az elválás során ezek is nagyon fontosak. A leglényegesebb azonban az, hogy mindig tiszteljük egymást és a kapcsolatot, hiszen volt idő, amikor egymás mindenei voltunk. Csak így lehetünk igazán szabadok, és találhatjuk meg a boldogságot az élet más területein.

Nyitókép: Shutterstock