Azt kívántam, bárcsak visszatérhetnék a családomhoz: szétszaggatott az elszakadás fájdalma

Miután elbúcsúztam a családomtól és a barátaimtól, és megérkeztem az új városomba, hirtelen elsöprő erővel tört rám a vágy, hogy visszamenjek az otthonomba. Azt éreztem, mintha elveszítettem volna a stabilitást és a biztonságot, amit az otthonom nyújtott. 

Az új helyszín, bár gyönyörű volt, idegennek éreztem az egészet, és benne magam. Az utcák nem voltak ismerősek, az emberek arcán nem láttam barátságot tükröző pillantást, mosolyt. A mindennapok nehézségei, a bevásárlás, a helyi szokások megismerése mind csak fokozták a magányt és a honvágyat. Este a lakásban ülve néztem az ablakon át az éjszakai fényeket, és csak azt kívántam, hogy visszatérhessek a megszokott helyemre, ahol mindent ismerek és szeretek. 

Azt éreztem, mintha elveszítettem volna a legfontosabb támaszomat az életemben, és most egyedül kell boldogulnom. Az újdonság varázsa nem tudta tompítani a biztonságot sugárzó, ismerős közeg hiányát. Hiába gondoltam azt, hogy a felfedezés izgalma mindent elsöprő lesz, úgy tűnik, hogy a félelmeim erősebbek voltak. Magamban is csalódtam, hiszen azt hittem, könnyedén veszek majd egy ilyen helyzetet, gyorsan beilleszkedem és nevetve veszem be az új várost. Ehelyett az első napokban csak pityeregtem. Hiába, az ember sosem tudhatja, hogyan reagál egy új helyzetben addig, amíg bele nem kerül. Ez viszont még nem vereség, egyszerűen csak több időre van szükségem ahhoz, hogy megtaláljam az új helyemet. Valahol a szomorúság mélyén tudtam, hogy sikerülni fog, nem adtam át magam teljesen a keserűségnek, és végül igazam is lett, de semmi nem egy csapásra történt. 

Idő kellett hozzá, hogy feloldódjak, és lassanként, de új ismerettségeket kössek. A beilleszkedéssel lassan elkezdett enyhülni a honvágy. Minél több embert ismertem meg, annál kevésbé éreztem elveszettnek magam, és apránként sikerült kialakítanom magamnak egy új otthont ezen a távoli helyen. 

Elkezdtem részt venni a helyi eseményeken, csatlakoztam közösségi csoportokhoz, és új hobbit is találtam, ami élvezettel és lelkesedéssel töltött el. Az új barátok és az új élmények segítettek megerősíteni a hitet: sikerülni fog, nem szenvedtem vereséget. Az elszakadás fájdalma nehéz és megpróbáltatásokkal teli időszak, de nem szabad feladni. Fontos volt megértenem, hogy a honvágy természetes reakció, és időbe telik, amíg megszokom az új környezetet. Az embernek magával szemben is türelmesnek kell lenni, és hagyni időt a felfedezésre és elfogadásra, na meg az elengedésre. Azzal, hogy elfogadjuk az elszakadás fájdalmát és megbirkózunk vele, megerősödünk, és képessé válunk arra, hogy újra otthonra találjunk, bárhol is legyenünk a világon.

Nyitókép: Shutterstock