Férfivélemény: Türelemre intenek, de mégis, mire várjak?

Amikor úgy döntöttem, elég abból, ami addig volt, és munkahelyet váltok, beindult a lavina a családomban. A barátnőmön kívül senki nem támogatott. Anyám azt mondta, miért mennék el a biztosból a bizonytalanba, a munka mindenhol munka, nem karrier kell, hanem tuti megélhetés. Apám azt mondta: „A korodhoz képest jól keresel, mit akarhat ennél többet egy fiatal srác?” Karriert, válaszoltam, és apám röhögőgörcsöt kapott, mondván, 30 évesen még bőven ráérek erre, hiszen még családom sincs. 

Mondtam neki, hogy épp amiatt szeretnék továbblépni, hogy egyszer lehessen saját családom, amit anyám látszólg megértett, de akkor jött apám, aki azzal állt elő, hogy az egészet a barátnőm gerjeszti, nem is csoda, a nők zöme ilyen, az érdekli csak, hogy elvetesse magát valakivel, aki jól keres. Aztán majd kapom az infarktust a nagy hajtásban. Nem éri meg. Hogy monoton? Na és? Kinek a munkája nem az? Előbb-utóbb bármit csinálok, azzá válik majd. Legyek türelmes, ne akarjak többet annál, ami most van, majd idővel minden alakul magától, ha szerencsém van és szorgalmas vagyok, észre fogják venni a cégnél, hogy engem érdemes előléptetni, más feladatokkal is elbírok. Meglepett, hogy anyám nem tiltakozik, de elengedtem. Ezt is...

Úgy voltam vele, hogy a szüleim nehezen értetik meg, hogy ez a világ már nem az a világ, amelyben huszonévesen elkezd az ember egy munkahelyen dolgozni, majd onnan is megy nyugdíjba. Az viszont meglepett, hogy a nővérem, akinek két gyereke van, jó állása és jól kereső férje, szintén azt hajtogatta, hogy túlzásba viszem az ambíciót, ennyi idősen még nem kell sietnem sehova, az élet úgyis megadja, amit meg kell kapnom. Ami egyáltalán nem biztos, hogy több annál, amim most van, szóval becsüljem meg a munkámat, az életemet és ne pattogjak folyton. 

Amikor mégis bementem a főnökömhöz, hogy szeretnék más munkakört és valamivel több pénzt, ő is türelemre intett: komoly változások lesznek a cégnél, van esély rá, hogy néhány hónapon belül előre léphetek, de legalábbis más munkakörben dolgozhatok, izgalmasabb feladatokkal és jobb fizetéssel. Úgy éreztem, ez túl szép, hogy igaz legyen, de vártam, végül is, úgy tűnt, apámnak talán igaza van, fiatal vagyok, még nincs családom, van időm, csak várnom kell. Amikor fél év múlva újra előálltam a kívánságommal, a főnököm annyit mondott, hogy egyszer már elmondta, hogy legyek türelemmel, és nem is érti, hogy miért vagyok ennyire rápörögve erre az egészre, hiszen még családom sincs, egyedülálló férfiként egészen jól keresek. Azt már meg se hallotta, hogy ilyen fizetés mellett egyedülálló is maradok.

Újra elmondtam a szüleimnek, hogy váltani akarok és ezúttal fogok is, mert úgy tűnik, csak ígéreteket tud nyújtani a vállalat, a tettek mezeje nem az ő műfajuk. Anyám azt mondta, a családalapítás nem feltétlenül anyagi kérdés, a gyereknek nem gazdagság, hanem szeretet kell. Ebben egyet is értettünk, abban viszont nem, hogy egy 20 százalékos fizetésemelés vagyonosodást hozna. Apám megint a barátnőmet hozta fel, így az ő véleményét teljesen figyelmen kívül hagytam, és örültem, hogy legalább a szerelmem támogat, ahogy mindig mindenben. 

Elkezdtem álláshirdetéseket nézegetni, találtam is pár olyat, amihez minden végzettségem és képességem megvolt. Első nekifutásra az álomhelyre adtam be a jelentkezésemet. Ekkor még tettem a munkahelyemen egy gyenge kísérletet arra, hogy kezdjenek már velem valamit, találjanak nekem egy olyan munkakört, ami a mostaninál többet kér, de többet is ad, nem beszélve a fizetésről, de a kicsit több mint fél éve még nyájas főnök válaszra sem méltatott. Így nem volt lelkiismeret-furdalásom, amikor elmentem az állásinterjúra, ahol kellemes légkör, kedves HR-es, és korrekt jövő-és reménybeli főnök fogadott. Nem bíztam el magam, a következő héten is úgy mentem be a munkahelyemre, ahogy addig, végeztem a feladataimat és reménykedtem. Etelt két hét, amikor felhívtak a cégtől, ahova jelentkeztem, hogy ajánlatot tegyenek. Nem azt az összeget ígérték, amit kértem, de még mindig a másfélszerese volt annak, amit addig kaptam, és azt mondták, a próbaidő után emelnek. Felmondtam. A következő egy évben kiderült, hogy a legjobb döntést hoztam, mert az új munkahelyemen megbecsülnek, számítanak rám, és már akkor többet kerestem, mint vártam, a munkaköröm változatos, izgalmas, kreativitást igénylő, nem akták tologatása jobbról balra, mint ott, ahonnan eljöttem. 

Úgy éreztem, egyenesben vagyok, ezért újabb lépésre szántam el magam, csak ezúttal a magánéletemben. Eljegyeztem a szerelmemet, az egyetlen embert, aki bármit teszek, találok ki, a józanész határain belül, mellettem áll, támogat. Elkezdtük tervezni az esküvőt. Gondolom, mondanom sem kell, hogy a családomban elszabadult a pokol. 

„Korai még a házasság” — mondta anyám, minek sietni a családalapítással, előbb legyen biztos egzisztenciám. Amikor emlékeztettem, hogy nemrég épp az ellenkezőjét mondta, megsértődött. Apám vette át a szót: „Előbb élj egy kicsit, 32 évesen ne kapkodd el a nősülést, nehogy megbánd!” Felvetettem, hogy ő 25 éves volt, amikor elvette anyámat, 26, amikor megszületett a nővérem, mire azt válaszolta, az más világ volt, ma már semmit nem kell elkapkodni, a nők is 40 évesen szülnek, és ha nem jönne össze, találok fiatalabbat, a férfiaknak manapság ez nem okoz gondot, pláne, ha még építgetem kicsit a karrieremet. Azt, amelyiket építeni kár, mert minek sietni, maradjak a fenekemen, tettem fel a kérdést, mire apám is megsértődött. A nővérem is tett egy gyenge kísérletet, hogy a szüleim kérésére visszatartson, de hamar belátta, hogy akinek 34 évesen két gyermeke van, nem igazán tud hitelesen türelemre inteni senkit. Ezután azzal álltak elő, hogy hagyjam még egy kicsit gyűjteni őket, az esküvő, nászút drága, ezt a szülőknek illik állnia, biztosan egyetértenek a menyasszonyom szülei is, de ők nem osztották a véleményt, inkább arra buzdítottak, mielőbb házasodjunk össze. Elmondtuk anyáméknak, hogy eleget gyűjtöttünk, és nem is akarunk hatalmas esküvőt, de ezt megengedhetetlennek tartották. Türelem, mi az az egy-két év, ha ötöt kibírtunk esküvő nélkül, ezt sem okozhat gondot kivárni, hadd készüljenek fel az újabb unokák fogadására.

Nem lepődtem meg, valójában gyerekkorom óta ez a kettősség jellemezte a családomat. A nővérem bármit akart, az épp időben volt, ha én szerettem volna valamit, azt folyton korainak ítélték. Legtöbbször beadtam a derekamat, ahogy először a munkahelyváltásnál is, és most is hajlottam volna a szép szóra, de amikor a „kifogásgyár” már a barátaim szerint is kezdett kínossá válni, annak ellenére, hogy köztük is akadtak elvi ellenzők, és a párkapcsolatunkat is kikezdte, döntöttem. Azaz döntöttünk. 

Két tanúval vonultunk anyakönyvvezető elé, hivatalosan is összekötöttük az életünket, és elutaztunk a tervezett nászutunkra, anélkül, hogy bármelyikünk családja tudta volna. Csupán a legjobb barátaink tudtak róla, mire készülünk. Amikor a „nyaralásról” hazatértünk, és meghallgattuk, hogy a szüleim szerint mehettünk volna utószezonban is, olcsóbban, ha kicsit türelmesebbek vagyunk, bevallottuk, hogy valójában nászúton voltunk, ugyanis két hete összeházasodtunk. Azt a patáliát, amit rendeztek, nem mesélem el, de el tudod képzelni. Anyám fél évig nem beszélt velem, apám szerint csak sírt, hogy életem legszebb napjából kihagytam őket. Aztán megenyhültek, megtartottuk az egyházi szertartást is, a lakodalmat, mindenki elégedett volt. 

Amíg be nem nyögtük pár hét múlva, hogy babát várunk... Nem ragozom, a szokásos menetben zajlott minden, aztán megszületett a fiunk, majd a lányunk, és most azt hallgatjuk a szüleimtől, hogy azt hitték, már sosem lesznek gyerekeim, és csak a nővérem ajándékozza meg őket unokával. Szó nélkül hagytam a kioktatást arról, hogy a családalapítás nem anyagi kérdés, egyszer ezt a meccset már lejátszottuk, meg az ellenkezőjét is. Anyámék kiváló nagyszülők, ahogy a feleségem szülei is. 

Most pedig egy újabb döntés előtt állunk a feleségemmel...

A történetet Ujváry Zente mesélte el Könyves Katának.