Minden döntés jó döntés, nem kellenek az előjelek

Az ember hajlamos utólag okoskodni, akár más életéről van szó, akár a sajátjáról. Minden döntést minősítünk, hogy aztán ostorozhassuk magunkat, hogy „ha akkor másképp csinálom, akkor most...”

Mi van akkor, ha nem tudsz döntést hozni? 

Dönteni tudni kell, de mi van akkor, ha valaki nem képes rá? Semmi. Nincs az az útelágazás, ahol bárki a végtelenségig állhatna, valamikor, valamerre elmozdul az, aki nem képes elhatározni magát, csak éppen valaki más löki irányba. Magyarán nem dönt. Nem ő dönt. De nem dönteni és hagyni, hogy más mondja meg, merre tovább, ugyanúgy döntés, amit az hozott meg, aki eldöntötte, hogy hagyja, hogy más vegye át az élete fölötti irányítást. 

Nincs egyetlen helyes út, akármerre indulunk, az a jó irány. Persze, hogy lehetne másképp is dönteni, jobbra, balra, előre, hátra, lefelé, felfelé is visz irány, de honnan tudnád, hova visz anélkül, hogy elindulnál az úton. Van, hogy nincs vagy nincs eléggé kitaposva az ösvény, utat kell törni magad előtt, rögös az út, sok a kátyú, lassú a haladás. Előfordul, hogy túlzsúfolt úton indulsz el, többen vagytok, mint azt tervezted, irányt kell váltanod. És akadnak olyan utak, amelyeken végigszáguldva és célba érve jössz rá, hogy te nem oda akartál eljutni, ahova az üres autópálya vitt, vissza kell fordulnod, hogy megtaláld a megfelelő lehajtót, ahhoz, hogy új  irányba mehess tovább.

Nincsenek jó döntések, de legalább rosszak se...

Harmincéves éves koromig minden döntésemet megkérdőjeleztem. Mindegy volt, hogy merre vitt az út, azt éreztem, másképp kellett volna döntenem, Folyton elemeztem és bosszankodtam. Újra és újra felmerült bennem, hogy ha akkor másképp döntök, most sokkal jobb lenne. Ha nem megyek korán férjhez vagy más férfit választok, akkor nem lettem volna már 25 évesen elvált nő, egyedülálló anya. Ha fiatalon másik egyetemre, más szakra jelentkezem, jobb állásom és több pénzem lenne. Ha türelmesebb lettem volna, akkor kivártam volna, míg a második férjemmel keresztezik egymást az útjaink, és akkor a második lenne az első. Blablabla... 

Aztán 30 évesen valami bekattant: ha nem lett volna az első férjem, akihez 19 évesen mentem hozzá, akkor nem lenne a fiam sem. Ha nem mentem volna hozzá a link 21 éves sráchoz, akkor simán elmentem volna a jófiú mellett, aki aztán szeretettel, sajátjaként felnevelte a fiamat. Ha másik egyetemre jelentkezem, nem ismertem volna meg a mestereimet, akik közül sokan ma is az életem részei. Ha más szakon végzek, nem dolgozhatnék azokkal az emberekkel, akik a munkahelyemen nap mint nap megnevettetnek, s bár nem keressük magunkat csilliárdosra, legalább élvezzük, amivel a 8 óra munkaidőt kitöltjük.

Na, akkor rossz döntéseket hoztam vagy jókat? Szerintem egyiket sem. Minden választásomnak lettek jó és kevésbé szerethető eredményei, de a lényeg az, hogy vittek valamerre. Nem mindig éreztem magam elégedettnek, voltak időszakok, amikor rengeteget sírtam, megbántam, megfogadtam dolgokat, azt kívántam, „bárcsak soha...,” és „ha még egy esélyt kaphatnék, ígérem...” Ám nincs olyan döntésem, amire utólag azt tudom mondani, hogy tisztán rossz volt, vagy rettenetes következményei voltak. Nincs olyan választásom, amiből ne tanultam volna, még akkor is, ha kilométereket kellett „visszatolatnom” az úton, hogy ráleljek arra a lehajtóra, ami oda visz, ahova valóban el akarok eljutni.

Döntöttem. Én. Soha nem hagytam, hogy más vegye át az életem feletti irányítást. Nem állítom, hogy soha egyetlen percig sem sodródtam az árral, de amikor így tettem is saját magam döntöttem úgy, hogy várok, még nem lépek, megnézem, hogyan alakul a helyzet, és majd utána döntök. És végsősoron ez a lényeg. Hogy merj dönteni. Ne félj a következményektől, mert nincs rossz döntés, rossz út, ahogy jó út sincs. Út van, amin haladsz. Néha üres és egyenes, néha kátyúval teli, van, amelyiken útonállókkal találod szembe magad, és van, hogy frontálisan ütközöl valakivel, míg máskor hátulról futnak beléd. De ez bármelyik úton megtörténhet veled, akármelyiket választod. 

Nyitókép: Shutterstock