Amit látni szeretnék még, mielőtt meghalok...

Olyan világban élünk, ahol az ember értékét, elégedettségét a külvilág visszajelzései adják. Aki nincs fent a social médiában, az nem is létezik. Akinek nincs elég követője, az lúzer. A népszerűség mérőszáma a lájkok számával egyenlő. Vagy az irigyekével. A kettő néha fedi egymást. Az a tévhit, hogy az a sikeres ember, akire sokan irigyek, olyan hozzáállást vált ki sokakból, mely arra készteti őket, hogy meg akarják mutatni, hogy márpedig ők (is) érnek valamit. Hogy ennek mi a mutatója, az egyedi megítélés kérdése, de az elmúlt években úgy tűnik, sokaknál leginkább az, hogy a közösségi médiában mutogatják a sokszor nemlétező jólétet. Az ő bakancslistájuk nagy eséllyel arról szól, milyen luxushelyekre akarnak eljutni, mielőtt elbúcsúznak a földi léttől.

Mindenki úgy éli az egyetlen életét, ahogy akarja, ahogy helyesnek találja, úgyhogy erről ennyit.

Az én képzeletbeli bakancslistám nem túl hosszú. Nem azért, mert nincsenek vágyaim, hanem, mert nem tekintek elérendő célként egy utazásra vagy eseményre. Ha eljutok, eljutok, ha nem, akkor nem. Holtan már úgyis mindegy lesz. Az pedig, hogy mikor halok meg, amúgy is rejtély: hogy holnap, jövőre, 20 év múlva vagy majd 100 évesen, az akkor derül ki, amikor megtörténik. Viszont, ahogy idősödöm, egyre gyakrabban gondolkodom el azon, ami 10 éve, pláne korábban még eszembe sem jutott: mi az, ami nélkül nem érdemes sem élni, sem halni?
 

Közhelyesnek tűnhet, de elsősorban sokáig szeretnék élni, amennyire lehet, egészségesen. Látni szeretném, mi lesz a gyerekeimből, hogy alakul az életük. Unokákban is reménykedem, annak ellenére, hogy mindenhonnan az visszhangzik, hogy a mai világban gyereket vállalni felelőtlenség, gyilkosság, vétek. Értem, miért mondják, látom, mi folyik körülöttem, merre változik a világ, milyen drámai átalakuláson megy át a természet, hogyan borul fel minden. De, ha nem születnek gyerekek, ki vátja meg a világot? Ki kényszeríti ki az irányváltást? A szemléletváltást? Naiv vagyok, tudom, nem is kell mondanotok. Reménytelenül optimista — de nem hurráoptimista — emberként még mindig hiszek magunkban. Hiszek az emberi jóságban is, miközben tudom, hogy ha a világvége eljön, azt ember okozza majd. Nem a mesterséges intelligencia, melytől oly sokan félnek, csakis az ember.

Koromból adódóan nem remélhetem, hogy élek még, amikorra már láthatóvá válik, hova fut ki az MI fejlesztése, de a technológiai fejlődés rajongója és szerelmeseként azon vagyok, hogy amit lehet, megtudjak a témáról. Ha a gyermekeim jövője mellett meg kellene mondanom, mit szeretnék még látni, mielőtt meghalok, akkor azt hiszem ez lenne az egyik, hogy meddig fejlődhet a mesterséges intelligencia. Reálisan nézve ez a lehetetlen küldetés kategóriájába tartozik, ezért a minél gyorsabb és kontrollált fejlődésben bízom.

Nem vagyok egy magától elszállt típus, így azt sem hiszem, hogy a világegyetem egyetlen értelmes lénye az ember. Abban szinte biztos vagyok, hogy az én életemben már semmi érdemlegeset nem fedezünk fel, legalábbis olyasmit, ami akkora léptékű, hogy a magamfajta hétköznapi ember számára is jelentsen, mondjon is valamit. Nem találkozom majd idegen fajokkal, pedig hiszem, hogy az az elképzelés, hogy HA léteznek, egész biztosan meg akarnak semmisíteni minket, csak a „mindenki magából indul ki” elvén alapul. Az ember folyton elfoglal, gyarmatosít, megszáll, kiirt, legyilkol, ha valamit meg akar szerezni. De miért jelentené ez azt, hogy más intelligens lények is ezt akarnák? Amikor legutóbb egy társaságban fetettem ezt a kérdést, azt a választ kaptam, hogy „azért, mert hidd el, hogy legyilkolnának”. Nem győzött meg. Mi ebből a tanulság? Semmi.

Mondhatod, hogy naiv hülye vagyok, sőt, ennél sokkal durvább jelzőkkel is illethet bárki, akkor is hiszek az emberekben, az emberiségben. A végsőkig. A fiatalokban, a gyerekekben, a jövőben, amit ők építenek. Ha hagyjuk őket dönteni a saját sorsukról, ha nem biztonsági játékon és elavult nézetek mentén keletkezett maradi gondolatokkal tömjük a fejüket, és nem akarjuk mindenáron meggyőzni őlet arról, amit magunk sem tudunk — hiszen egyikünk sem született istennek—, vagyis, hogy mi a jó és mi a rossz...

Amit én szeretnék még látni, mielőtt meghalok, a boldog jövő. Nem az enyém, hanem a fiatalok, a már élő és a még meg nem született gyermekek a jövője.