Sokan úgy vélik, bennragadni egy már nem építő párkapcsolatban nem is olyan veszélyes. A ragaszkodás nagy úr, az egyetlen nagy hibája azonban az, hogy nem tudunk teljes szívvel kiteljesedni benne. Ha életem legborzalmasabb Valentin-napjára gondolok, nekem pontosan ezért nem egy rossz ajándék, egy nagy veszekedés, vagy egy kellemetlen élmény jut eszembe, hanem az az este, amikor úgy éreztem, teljesen kihűltek az érzéseim.
Valentin-nap előestéjét írtuk, már javában izgatottnak kellett volna lennem, és várnom a kedvesem mesés ajándékait, szerelmes csókjait. Ám évek múltán már valahogy nem ezek az érzések fogtak el. Ő mindig virágokkal, pezsgővel és illatos vacsorával készült, de én nem tudtam eléggé értekelni, csak az járt a fejemben, hogy: "legyünk már túl rajta". Ehhez hasonló gondolatok cikáztak a fejemben február 14 előtt. Nagyon bántott, sőt, magamat hibáztattam azért, mert kihűltek az érzéseim. Az időzítés sem volt épp a legjobb. Milyen szürreális rájönni pont Valentin-nap környékén arra, hogy már nem szereted a párodat, és kihűlt a szerelem? - ezek miatt a gondolatok miatt elég sokat bántottam magam.
Az előzmények
Félreértés ne essék, elképesztően imádtam őt. Elsöprő szerelem volt a miénk, azonban idővel a sok fájdalom megtörte a szerelmet. Nagyon sokszor éreztem magamat egyedül, magányosnak a kapcsolatunkban. A közös programok sorra le lettek mondva a fáradtság és a kimerültség miatt. Rengeteg átsírt éjszakán és próbálkozáson voltam már túl, mire eljutottam eddig a pontig. Valentin-napon már teljesen üresen ébredtem. Nem akartam a szerelmemnek kávét főzni, nem hozott lázba sem a közös vacsora, sem pedig a rózsa. Egyetlen dologra vágytam abban a pillanatban: egyedüllétre.
Tudom, szörnyen hangzik - és túráztattam is magam elég sokat emiatt -, de nem tehettem mást, ráébredtem, hogy ami nem megy, azt nem kell erőltetni. A Valentin- napi ajándékozás persze borzalmasan sült el, ugyanis amikor a kedvesem át akarta adni nekem a rózsát, én egyszerűen nem tudtam neki örülni, helyette sírva fakadtam. Láttam, hogy ő is teljesen letört, mert először nem tudta, mi a gond. Amikor elmondtam neki, hogy mit érzek, még nagyobb lett a pánik. Nem tudom, mi volt a rosszabb abban a pillanatban. Az, hogy már kihűltek az érzéseim, és pont a Valentin-napi ünneplés kellős közepén borult ez ki belőlem, vagy a párom potyogó könnyei, aki persze magát hibáztatta mindezért.
Mi lett a vége?
A válasz egyszerű. Szakítottunk, éppen Valentin-napon. A szakításhoz sosincs megfelelő alkalom. Az akkori párom nagyon elegánsan kezelte a helyzetet, elengedett. Mindenféle ordibálás és ócsárolás nélkül. Itt jöttem rá, hogy azzal teszem a legjobbat mindkettőnknek, ha véget vetek ennek a se veled, se nélküled állapotnak. Legyünk boldogok mindketten, ha nem együtt, akkor mással, mert megérdemeljük a boldogságot! A Valentin-napot sem azzal kellene töltenünk, akit valójában már nem szeretünk.
Ez a történet már 5 éves, mégis a mai napig élesen él bennem a pillanat, amikor kimondtuk február 14-én, hogy vége. Kemény időszak volt, de ma sem döntenék másképp. Érett, erős nők vagyok, és most már tudom, hogy akkor vagyok lépes igazán élvezni az életet, ha az érzéseimre hallgatok, a körülményektől függetlenül. Azóta ő már párkapcsolatban él, és megkérte a barátnője kezét. Ahelyett, hogy utólag féltékenykedtem volna, örültem neki, hogy végre megtalálta az igaz boldogságot.
Nyitókép: Shutterstock
Mondd el Te mit gondolsz!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
