Olyan vagy, mint az anyám! Ezen most sírjak vagy nevessek?

Nem hiszem, hogy nagy titkot árulok el, ha azt mondom, Jenő piszkosul szenvedett, az első napokban volt, hogy meg is könnyezte a szakítást. Aztán teltek a hetek, és ha jól nem is volt, már sokkal kevesebbet rugózott azon, vajon Kitti miért döntött úgy, ahogy döntött. Közel két hónap után csörgött a telefonom, a vonal túlsó végén Jenő okozott döbbenetet. Na, nem azzal, hogy felhívott, az szinte mindennapos volt, hanem azzal, amit mondott.

— SMS-t küldött.
— Ki?
— Na, vajon? Kitti. Újra akarja kezdeni. Azaz ott folytatni, ahol két hónapja abbahagytuk. Át tudsz jönni, hogy megbeszéljük?

Természetesen át tudtam... Milyen barát lennék, ha nem rohannék ilyen helyzetben, meg aztán, nagyon kíváncsi voltam, mi történhetett, hogy ennyi idő után barátom exe visszasomfordálna a kapcsolatba, amit ő maga rúgott fel.

— Hogy lehet ilyesmit SMS-ben elmondani? Legalább egy messenger üznetváltást megért volna, bár én minumum elvárnám a telefonhívást — indítottam el a beszélgetést.
— Visszaírtam, hogy beszéljük meg telefonon, és felhívott. Elmondta, hogy nagyon megbánta a szakítást, de megijedt.
— Az esküvőtől?
— Dehogy, az az álma volt. Attól, hogy nem egyszer mondtam neki, hogy „olyan vagy, mint az anyám”. És ő nem akart az anyámra hasonítani, és nem akart az anyám lenni. Betegesnek érezte az anyám iránti szeretetemet, azt gondolta, az ő képére akarom formálni. Az volt a benyomása, hogy én valójában az anyámba vagyok szerelmes..
— Ez azért kemény. Az is, hogy az anyádhoz hasonlítgatod, nem csoda, ha kirúgott, de a következtetések, amiket levont sem akármilyenek — röhögtem, de Jenő nem akart velem nevetni.

Kitti váratlan jelentkezése és az előző esti beszélgetésük teljesen összezavarta. A hirtelen jött ajánlat, hogy folytassák ott, ahol abbahagyták, megszédítette. Imádta Kittit, s ugyan szerette volna élőben is átbeszélni az elmúlt két hónapot és azt, ami odavezetett, mondott egy elvi igent. Amit persze megbánt, ezért ma délelőtt felhívta Kittit és azt ajánlotta, hogy folytatás helyett legyen újrakezdés.

— Mi a különbség?
— Nem nyilvánvaló? Nem folytathatjuk ott, ahol abbahagytuk, ha ilyen félreértések vannak közöttünk. Meg aztán, két hónapig nem voltunk együtt, mégis, hogyan folytathatnánk? Nem beszélve arról, hogy kb. 3 héttel azután, hogy szétmentünk, a bátyám látta őt egy pasival.
— És nekem nem is mondtad...
— Mi értelme lett volna? Szakított velem, már épp eleget rinyáltam neked, és a dolgokon nem változtatott volna, hogy világgá kürtölöm, hogy a volt menyasszonyom egy másik férfi miatt hagyott el...
— Őt megkérdezted?
— Ez nem a téma, amit telefonon akarsz megbeszélni, de igazából nem is releváns kérdés. Szeretem Kittit, pont ugyanúgy, mint ezelőtt két hónappal, az, hogy idő közben próbálkozott-e mással, nem lényeges. Nyilván jó volna tudni, hogy a srác miatt hagyott-e el, és aztán, hogy nem jött össze, úgy döntött, visszakullog, de értelmetlen megkérdezni, úgyis tagadná. Szerintem azt is, hogy volt valakije, megint a bátyámnak lenne kínos, miattam. Ahogy egész gyerekkorunkban..
— Szóval, megmondtad neki, hogy nem folytatás, újrakezdés. Mit mondott?
— Szerinte az egészet azért találtam ki, hogy lemondhassam az esküvőt. Mondtam neki, hogy azt ő mondta le, amikor kilépett az ajtón. Persze, hogy nem tetszett neki. És akkor, azon a ponton rájöttem, hogy újrakezdeni sem akarom.
— De miért, hiszen odavagy érte, mindig is odavoltál.
— Jaja, pont, mint anyámért. És ő tényleg ugyanolyan elviselhetetlen.

Itt már azt éreztem, hogy nem tudom követni Jenő gondolkodását, mondhatni, leestem a szánkóról... Hiszen Jenő anyja egy tünemény. Ha van ember a városban, akit mindenki kedvel, az ő, pedig egy kisvárosban annyi rosszindulat megbújik, pletyka, ok nélküli utálkozás, de Jenő anyja mindezeken felül állt. Mindenki tudta, hogy bármit megtenne a gyerekeiért. Általánosban, ha a tanár igazságtalan volt, vagy bármelyik gyerek ugratta a fiát, az anyja azonnal ott termett és igazságot tett. Kedvesen, nem ripakodva, mindenki azt érezte, hogy ő csak segíteni akar. Vicces volt, bárki, akivel összefutott az utcán vidámabban ment tovább. Folyton beszélgetett, mindenkihez volt egy jó szava...

— Igen, ez az anyám, amikor átlépi az otthonunk küszöbét. De próbálj meg vele együtt élni!
— Apádnak is sikerült..
— Apám mazochista, de minimum nem normális. Amikor a bátyám megkérdezte, hogy bírja ki anyámat, azt mondta, előtte is voltak már női, azóta is akadt pár, hogy elvette, és higgyük el, van nála rosszabb is. Az anyám otthon elviselhetetlen, folyton ordibál, csapkod, azt mondja, gyűlöli az embereket, mindenkiről csak rosszakat tud mondani, a saját testvéreit, de bátyámat és a feleségét, sőt, a gyerekeiket, az unokáit sem kíméli. Van az az anyám, akit a kívülállók ismernek, és van az, akit csak a család és a közeli rokonok.
— 20 éve vagyunk barátok, de most megleptél...
— Akkor mondok még valamit. A bátyám már fél évvel azután, hogy összejöttünk Kittivel, megmondta, hogy pont olyan, mint az anyánk, és hogy úgy tűnik, igaz, hogy minden férfi az „anyját” veszi feleségül és minden nő az apját keresi a férjében. És azt is elárulta, hogy a felesége, Noémi is pont olyan, mint az anyánk.
— Ez azért kicsit túlzás. Noémi jó fej, mindig is az volt.
— Én is ezt mondtam, de a bátyám leintett: amint hazaér, átváltozik, csak hallanám, ahogy rikácsol a gyerekekkel és vele is.
— Miért nem hagyja ott?
— Nem fogod kitalálni? Azért, mert így (is) szereti. És ez az, ami megijesztett, és ami miatt nem fogom sem folytatni, sem újrakezdeni Kittivel. Amikor felvetettem az én megoldásomat, megváltozott a hangja, ezsembe jutott a bátyám és az, ahogy ecsetelte, hogy rikácsol otthon a felesége. Ugyanezt éreztem Kitti hangján is, a hisztériát, akaratot, mindenáron átvinni rajtam, amit ő kitalált. De nem ez a legdurvább, hanem az, hogy othonosan éreztem magam ebben a helyzetben. Nem volt fura, volt benne valami „hazaértem” érzés, és én megadtam magam Kitti akaratának. De ez eddig tartott. Megvártalak, te mit mondasz, de igazából már semmi nem tud meggátolni abban, hogy írjak egy SMS-t: „egyszer és mindenkorra vége”. A kapcsolatunknak és a családi mintának is. Nem fogom feleségül venni a „saját anyámat”, csak, mert azt a légkört, amit gyerekkoromban teremtett, már ismerem. Olyan nővel akarok élni, aki egyenrangúként tekint rám, és akivel nekem sem kell úgy bánnom, mint egy hisztis kisgyerekkel.

Nem állítom, hogy Jenő azóta megtalálta az igazit, és hogy minden nő, akivel összejött, merőben más lett volna, mint az édesanyja, de nagyon igyekszik, már ami a keresést illeti. Most kicsit olyan, mint az apja, akinek az anyja előtt és utána is voltak női...