Anyám skizofrén volt, apám pedig nem mert felnevelni...

Csak felnőttként értettük meg, hogy tényleg klinikai eset. A válás után hibbant meg teljesen - bár amennyit tudunk a gyerekkoráról, az a sejtésünk, hogy világéletében sérült lehetett. Őt is kitette az anyja az utcára - jóformán szeretet és család nélkül nőtt fel. Sokszor kellett éheznie, nélkülöznie, meg is verték, egy idő után pedig már a férfiaktól függött. Aztán jött apám. Mellette aranyélete volt, bár idővel kezdett megint elborulni az elméje. Bizonyára kínozta a múlt. Apám egy darabig tűrte ezt, de végül 7 éves koromban elvált.

Onnantól kezdve pokol lett az életünk. Mintha anyánk rajtunk igyekezett volna leverni a port, amiért nem bírta megtartani apánkat. Elsősorban a lelki terror volt a fegyvere. Irreális elvárásokat támasztott felénk, és gyakran a csicskáinak nézett minket. Imádott velünk ordítozni, a nővéreimet gyakran meg is verte. Engem sosem. Igaz, egyszer meg akart fojtani, de úgy tűnik, ez annyira lesokkolta, hogy soha többé nem alkalmazott nálam testi fenyítést.

Emlékszem, mikor meglátogattuk a szanatóriumban: köntöst viselt, és hol olyan volt, mint egy holdkóros, hol pedig visszafojtottan sírt. Azt mondta: nemsokára hazajön, és minden rendben lesz. Mivel 7-8 éves lehettem, nemigen fogtam fel, hol van, és mi történik vele - hogy a pszichiátrián van, és lelki fröccsöt meg nyugtatókat kap.

Néhány éve aztán, mikor apámmal beszélgettünk erről, elmesélte...

Akkoriban az orvosok megkérdezték, biztos haza akarja-e vinni a feleségét. Mert ha nem, akkor bent tudják tartani egy hosszabb kezelésre, hogy kikúrálják a depresszióját, a szuicid hajlamait, a skizofréniáját, az összes mentális nyavalyát. Apám azonban nemet mondott. Nem szerette volna, hogy túl sokáig legyünk anya nélkül. Úgy gondolta, nem lenne szerencsés, ha nélküle nőnénk fel. Másfelől megsajnálta, mert amikor tiszta pillanatai voltak, akkor egy angyal volt.

Fogalma sem volt szegénynek, hogy anyám ezért kicsit sem lesz hálás. Hogy az a rövidke idő, amit bent töltött, lótúrót sem ért. Ugyanolyan beteg volt utána is - talán még jobban.

Valahol meg tudom érteni apámat. A sajnálat és a lelkiismeret-furdalás szar érzés - persze, hogy szabadulni kívánt tőlük. Az is világos, hogy szeretett volna megkímélni minket attól, hogy anyai szeretet nélkül nőjünk fel. Nos, ezért kár volt aggódnia, mert nem sokat kaptunk belőle. Ugyanakkor valahol megértem azt is, hogy magára is gondolt. Bevallotta, hogy ez túl nagy falat lett volna neki.

Gyáva volt ahhoz, hogy neveljen három gyereket, miközben külföldön dolgozott. Megijedt a felelősségtől, és úgy volt vele - akár kifogásnak használt minket, akár nem -, hogy jobb lesz nekünk anyánkkal. Nem akart minket kiszakítani a környezetünkből.

Azóta nagyon sokszor gondolt már arra, hogy talán rosszul cselekedett

Hogy vállalnia kellett volna a felelősséget, és magához kellett volna vennie minket - anyánkat meg otthagyni a szanatóriumban. Neki is az lett volna a legjobb, ha folyamatos felügyelet alatt van. Később talán gyógyszerekkel kordában tudták volna tartani a betegségét, és akkor esetleg minket is visszakapott volna. Ha pedig végképp nem jött volna helyre, apánk mellett is felnőhettünk volna, boldogságban és szeretetben.

Sosem fog kiderülni, jobb lett volna-e, ha apám ezt választja. Az is lehet, hogy nem. Valahol már kár is agyalni ezen. Anyám nem gonosz volt, pusztán beteg. Ami történt, megtörtént - a múlton már úgysem lehet változtatni.

Nyitókép: Shutterstock