Búcsú attól, aki sosem volt az enyém...

Emlékszem, ott ültünk a sörpadon, a szemembe néztél, és két év vívódás után egyszer csak azt mondtad: pontosan ugyanúgy érzel irántam, ahogyan én irántad. Mindig, már a kezdetek óta. Kevés ilyen pillanat volt a kettőnk életében, én mégis erőnek erejével kapaszkodtam beléjük. Igyekszem azt hinni, hogy az élet nem volt igazságtalan, amikor folyton útját állta a kettőnk dolgának. Mert végül szép lassan, a sokadik falba ütközésem után megértettem: ennek így kellett lennie.

Pedig ezek nem voltak mások, csak lopott pillanatok. Kósza ígéretek néhány együtt töltött, álomittas estén, amelyeket mindig felülírt a valóság.

Játék volt az egész?

Mindenesetre egy részem szeretné azt hinni, hogy nem csak játszottál. Hiszen oly sokáig vártam. Vártam rád, hogy a Te + Én végre Mi legyen. Hogy ne csak akkor legyen rám időd, ha úgy tartja kedved, hogy ne legyél képes eltölteni egy egész hetet úgy, hogy fogalmad sincs, mi történik velem. Talán előbb kellett volna észrevennem ezeket a jeleket. Még azelőtt, hogy menthetetlenül belehabarodtam volna a kettőnk gondolatába.

Hosszú hónapokat töltöttem néma várakozással. Fájdalmasan sokáig vártam a megfelelő pillanatra, amiről olyan gyakran meséltél nekem. A pillanatról, amikor már semmilyen akadály nem lesz majd közöttünk. Amikor nem választanak el súlyos kilométerek, amikor már nem gátolnak minket a falaink. De valami mindig közbejött. És te minden egyes alkalommal meghátráltál.

Azt hiszem, nem álltál készen. Talán tényleg akartad, ahogyan mondtad, csak épp nem volt itt az ideje annak, hogy elköteleződj. És én annyira haragszom ezért. Rád és az életre, amiért mindig adott egy rövid közöst szakaszt, hogy aztán újra meg újra szétszakíthasson.

Többet érek ennél

És persze magamra, amiért a vágyaim nem engedték, hogy észrevegyem a nyilvánvalót... Végül elfáradtam. A várakozás szépen, lassan felemésztette minden vágyakozásomat.

Két és fél év. Összesen ennyit kaptál az életemből. Mert - nevezzük bárminek is - ebben a két és fél évben a gondolataim mindig hozzád vezettek. Hozzánk, az álomhoz, amelybe mindig ringattál, ha már belefáradtam a várakozásba. Néha még mindig eszembe jutnak a szavaid. Az ígéretek, amelyekbe évekig menekültem.

De már csak ürességet érzek. Rájöttem, hogy ennél sokkal többet érdemlek. Ennél mindenki többet érdemel. Olyan szerelmet, ami felemészt, amiben érdemes lángolni. Ahol a lángot ketten őrzik, gondosan ügyelve rá, hogy ki ne aludjék. Mert ez ilyen szerelemnek az élet még, ha akarná, sem tudná útját állni. És tudom, hogy vár rám valahol egy ilyen. Ahogyan rád is. Kívánom, hogy találd meg, és akkor hidd el, semmilyen fal vagy kilométer nem lesz majd akadály.

Nyitókép: Shutterstock