A természet legkegyetlenebb arcát mutatják meg azok a hősök, akik elképzelhetetlen fizikai és lelki kínok árán maradtak életben. Ezek az igaz történetek bizonyítják, hogy az emberi akarat még ott is utat tör magának, ahol az úr az irgalmatlan vadon.
Mindenki látott már filmet, ahol valaki egyedül marad a természetben, és valahogy megússza. De van valami egészen más abban, amikor kiderül: ez tényleg megtörtént. Nem CGI (számítógépes filmtrükk), nem forgatókönyv, nem kaszkadőrtrükkök, hanem maga az élet. Csak az ember, a vadon, a puszta akarat és a cél: a túlélés. Három olyan igaz történetet mutatunk be, amely a vadon legkegyetlenebb arcát mutatja meg – és mindhárom mögött valódi emberek állnak, akik visszajöttek onnan, ahonnan sokan nem.
Forrás: Universal Images Group Editorial/Getty Images
Egy ember, egy sziget – és évek a vadonban
Alexander Selkirk neve a legtöbbeknek nem sokat mond, de Robinson Crusoe-é annál többet. Az egyik valódi ember volt, a másik a belőle született irodalmi alak, a figurát Daniel Defoe író tette világhíressé. Történetéből számos film is készült, melynek alapja Selkirk valós sztorija volt. Ő volt az a skót tengerész, akit a történet egyik verziója szerint 1704-ben saját kérésére tettek partra egy lakatlan Csendes-óceáni szigeten. A másik verzió szerint a hírhedt kötekedő Selkirk összeveszett a kapitányával, ezért rakták ki a hajóról, hogy teljes magányban legyen. Négy év és négy hónap telt el, mire valaki kimentette az addigra meglehetősen elvadult matrózt.
Selkirk kecskéket fogott, barlangban lakott, macskákat szelídített, utóbbiakat a táborhelyére támadó patkányok ellen. Megtanult tüzet csiholni, bőrből ruhát varrni, és valószínűleg pontosan megértette, mit jelent az, hogy az ember társas lény.
Mire visszaért a civilizációba, alig tudott rendesen beszélni, noha évekig hangosan olvasott fel magának a bibliából, hogy magányában a beszédet gyakorolja.
Robinson Crusoe persze nem teljesen az ő története, de az alap ugyanaz: mi történik, ha kiveszed az embert mindenből, amit megszokott? Selkirk esetében a válasz az, hogy az ember alkalmazkodik. Lassan, nehezen, de alkalmazkodik, és túlél.
A vadon visszavág – Hugh Glass és a medve igaz története
Az igaz történet alapján készült filmek között ott van A visszatérő is, amelyben nyújtott alakításáért Leonardo DiCaprio Oscar-díjat kapott, de Hugh Glass, az igazi ember, akinek az életét megfilmesítették, mit sem kapott a teljesítményéért, legalábbis nem szobrot.
1823-ban egy grizzly medve gyakorlatilag darabokra tépte a vadászt a mai Wyoming területén.
Glass brutális sérüléseket szenvedett, a medve letépte a húsát a lábáról, összeroncsolta a hátát, társai szerint szó szerint kilátszottak a bordái a borzalmas sebekből. Társai azt hitték, nem éli túl, és bár napokig cipelték a magatehetetlen férfit, végül otthagyták meghalni, minden felszerelés, fegyver és élelem nélkül.
Glass azonban magához tért a vadon közepén. Nyílt sebbel, eltört lábbal, egyedül. Ami ezután következett, az már-már hihetetlen: a férfi körülbelül 300 kilométert tett meg gyalog és négykézláb, javarészt bogyókon és gyökereken élt, folyókban ázott, hogy a sebei ne fertőződjenek el. Bár rendkívül undorítóan hangzik, de rutinos erdei emberként azt is hagyta, hogy férgek lepjék el a sebeit. Ezzel gyakorlatilag megmentette az életét, csodával határos módon így nem kapott vérmérgezést a medve harapásaitól. A vadász végül elvergődött a Cheyenne-folyóhoz, ott egy tutajféleséget eszkábált, majd elindult a folyásirányban. Az erdőségen átvágva és a folyón lecsorogva másfél hónapig tartott, mire elért egy erődhöz. A film ezt természetesen ki is színezte, látványosabbá is tette, de a lényeg nem változott: Glass visszajött, mert egyszerűen nem akart meghalni.
Az igazi kérdés persze az, hogy mi hajtja az embert ilyenkor. Bosszú? Ösztön? Makacs természet? Valószínűleg mind a három, keverve valamivel, amire nincs pontos szó. Glass ugyanis felépülését követően az őt elhagyó társai nyomába eredt, hogy bosszút álljon, és kalandvágya sem csillapodott, megmenekülése után nagyjából tíz évvel az indiánok végeztek vele a vadonban.
Hatvankét nap az Andokban – És egy döntés, amiről sokáig nem beszéltek
1972. október 13-án egy uruguayi rögbicsapat charterjáratának a pilótái hibáztak, a gép nekiütközött az Andok egyik csúcsának.
A túlélők – akikből egyre kevesebb lett – több mint két hónapot töltöttek 3600 méteres magasságban, -30 fokos hidegben, ennivaló nélkül.
A repülőn tárolt minimális élelmiszer ugyanis gyorsan elfogyott, így a túlélőknek olyan döntést kellett hozniuk, mely a legnehezebbek egyike lehetett – kénytelenek voltak a halott útitársaikat feláldozni.
Két férfi végül elindult gyalog, felszerelés nélkül, a fagyos és hóval borított hágókon át Chilébe. Tíz nap gyaloglás után találtak rá egy pásztorra, aki segítséget hívott. A többieket ezután mentették ki.
A megmenekültek ma is élnek, legtöbbjük évtizedekig szinte semmit sem beszélt arról, ami a hegyekben történt. Sztorijukból azonban megmenekülésük után számos könyv és jó néhány film is született, legutóbb 2023-ban A hó társadalma címmel.
Három történet, három különböző helyzet – de ugyanaz az alapkérdés mindegyikben: meddig megy el az ember, ha nincs más választása? A válasz, úgy tűnik, messzebbre, mint gondolnánk.
Nyitókép: New Regency Pictures/20th Centur / Archives du 7eme Art / Photo12 via AFP
Mondd el Te mit gondolsz!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
