Nem a külső jegyek teszik a fiút igazi férfivá, hanem a nő, aki mellette van

Nyilván nem kell itt semmi negatívra gondolni, hogy nem hagynom felnőni. Arra gondolok inkább, hogy én, - bárhogy is nézzen ki, bármekkora legyen -, még mindig látom benne a kisbabát. A kisfiút.

A mai napig a tenyeremben lapul a pihés hajú kis kobakjának a tapintása. A mai napig fel tudom idézni a hihetetlenül sima, selymes, puha bőrét. A kis pufikat a pofiján. Az édi kis kezeit, az isteni finom, sajtszagú kis talpacskáit. Mennyit nevettünk ezen, hogy egy kisbabának lehet büdi a tappancsa.

Látom a fogatlan, boldog vigyorát, aztán az első kis rizsfogakat, majd a foghíjas vigyorát. Minden sejtem őrzi, ahogyan hozzám simult. A testem emlékszik rá. Amíg élek, nem felejtem el, milyen érzés volt a testemből táplálni. Milyen érzés volt az a feltétlen bizalom, ahogy hozzám simult. Bevallom, én sokszor a sírásig elérzékenyültem. Elképzelni nem tudtam, hogy lehet valakit ennyire szeretni.

Telt-múlt az idő, és a kisfiam elkezdett változni. Nemcsak a lelke, a személyisége, a teste is. Soha nem felejtem el, milyen döbbenetes volt, amikor egyszer végigsimítottam a lábszárán és nem a megszokott érzés fogadott. Hanem szőrök! És nemcsak a lábán, a karján is. Megváltozott az illata. Bevallom, kellett pár hét, amíg megszoktam. Az angyali sütemény illatba keveredett valami más is. Pézsma szag. Férfi illat. Leesett állal figyeltem. Úristen, gondoltam, elkezd felnőni! No, de ilyen hamar?

Végül, mindegy volt, hiszen az élet folyamát feltartóztatni nem lehet. Egyre jobban figyeltem arra, hogy töltsön elegendő időt férfitársaságban. Hogy lásson pozitív mintát. Édesapámmal nagy szerencsém volt. Igaz, messze lakott tőlünk, de minden találkozás maradandó nyomot hagyott a fiamban. Én pedig elégedetten figyeltem, mert tudtam, hiteles, hordozható mintát kap. Elvittem férfiközösségekbe, edzésre, programokra. Igyekeztem itthon is úgy viselkedni anyaként és nőként, hogy lássa a különbséget a szerepek között.

Nem tudom, hol volt az első pillanat, amikor rácsodálkoztam, tényleg férfivá érett. Olyan nehéz meghatározni, mitől lesz valaki férfi vagy éppen nő. Nyilván a külső jelek szaporodtak. Óriásira nőtt, ma már fölém tornyosul. Szakállas, bajszos, szőrös férfiember. 44-es lába van. Kialakult a saját ízlése, személyisége. A keze is hatalmas lett. De valahogy még mindig őrzi itt-ott a gyerekes báját és tisztaságát. A tenyere, a talpa még mindig selyemsima. Nem is értem, hogyan. Az arca ívén még mindig látom halványan a kis pufikat. A tekintete még mindig ugyanolyan tiszta és tele van szeretettel. Szóval, ezek külsőségek, nem ezek teszik a férfit.

Figyeltem, hogy akkor vajon mi? Néztem a viselkedését, a reakcióit, a mindennapi dolgait, s akkor láttam meg az egész folyamatot a maga teljességében. Nyilván addig is volt elképzelésem arról, mitől férfi egy férfi. De ahogy a fiam férfivá érett, nyomon követhettem az egészet. Megtapasztaltam, hogyan válik egyre felelősségteljesebbé és önállóbbá. Egyre több dologból vállalt részt a mindennapok során. Egyszer csak elkezdte kivenni a kezemből a dolgokat. Elintézett egy-egy bevásárlást. Meglátta, ha valami elromlott és nekilátott megjavítani. Valahogy felvett egy attitűdöt velem kapcsolatban is. Mi sokáig kettesben voltunk, hagytam gyereknek lenni, de ő mégis, magától, beleállt a családfő szerepbe. Elkezdett vigyázni rám. Mindig kerestük ebben az egyensúlyt, többször beszélgettünk róla.

Összességében, ahogyan őt figyeltem - és most már látom a társamat, a férjemet is -, egy nagyon fontos dologra jöttem rá.

Magától értetődően áll bele az életbe, biztonságban érzem magam mellette. Burkot von körém a szeretetével. Egy férfi mellett lehet ragyogni, sugározni. Lehet nagyon nőnek lenni, a szó nemes értelmében. Bízni lehet benne, zsigeri szinten. Mert tudom, bármikor számíthatok rá. Nekem a férfi az, aki becsülettel teszi a dolgát, vállalja a döntéssel járó felelősséget. Férfi az, akinek az óvó melegében elpihenhetünk. A férjem minden nap ad életjel-érintéseket és üzeneteket. Hiába vagyunk együtt nap mint nap, mégis, nem szűnik az egymásra figyelés áramköre. Én férfinak látom őt, ő nőnek lát engem és ezt mindig szóvá tesszük: szavakkal, tettekkel, öleléssel, elismeréssel. Így lehet teljes egészében férfi a férfi és nő a nő.

Ez a belső tartás, kisugárzás, ez a belső megélés tesz nekem férfivá valakit. Ezt követik csak a tettek. Mert, ha nem érik meg belülről a folyamat, a tettek is hiányossá válnak vagy elmaradnak. A fiamnak is voltak már kapcsolatai. Láttam, hogyan működik bennük. Amit most él, az kerek és rendben van. Látom, hogy férfiként viselkedik. S azt is látom, hogy ez csak egy nő függvényében működhet. Ha valaki éli a saját szerepét, a másikban is megjelenik a hozzá passzoló attitűd. S itt vált teljesen egyértelművé: kell, hogy valaki önmagában teljes legyen. De kell a másik nem is, hogy felragyoghasson a teljes férfi vagy női mivoltunk. Egymás függvényében leszünk azok, akik vagyunk.

Nyitókép: Shutterstock