Néha magamat se értem, mit ettem ezen a pasin?

Nagyjából két éve találkoztam egy céges utazáson Tibivel, aki első látásra megtetszett. Ő is észrevett, pár óráig még kerülgettük egymást, aztán szóba elegyedtünk. Nem tudom miért, de nagyon erős hatással volt rám, folyamatosan a közelében akartam lenni, ha rám nézett, már összeugrott a gyomrom. Úgy éreztem, hogy kölcsönös a vonzalom, de legnagyobb sajnálatomra nem kezdeményezett nálam. Az utazás után napokig reménykedtem benne, hogy rám ír, megkeres, de nem történt semmi. Aztán eltelt pár hónap és megint összefutottunk egy céges rendezvényen, ahol nem tudtuk egymásról levenni a szemünket. Órákon át beszélgettünk, én pedig azt éreztem, hogy mindennél jobban akarom ezt a pasit.

Napok teltek el ezután, ő ismét nem jelentkezett, én pedig a kínok kínját éltem át. Azt éreztem, hogy minket egymásnak teremtettek, minden idegszálammal szerettem volna őt érezni, a közelében lenni. Eldöntöttem, ha ő nem keres, majd kezdeményezek én és írtam neki egy semleges üzenetet. A happy end azonban elmaradt, hamarosan kiderült, hogy Tibinek családja van. Bennem egy világ dőlt össze, ő azonban még próbálkozott, hogy ennek ellenére találkozhatnánk valamikor, amire nemet mondtam. Ismét eltelt pár hónap, amikor megint csak összefutottunk egy céges vacsorán. Lelkileg már felkészültem a legrosszabbra, azonban csodák csodájára nem éreztem semmit. Ott ültem vele szemben, miközben beszélt hozzám, még a szemei is mosolyogtak, de belőlem már nem váltott ki semmilyen érzelmet.

Persze nem ez volt az első alkalom, amikor valakit piedesztálra emeltem, utána meg nem értettem, mégis mit ettem rajta vagy legszívesebben letagadtam volna, hogy valaha közöm volt hozzá. Nyilván ahogy változunk és fejlődünk, úgy változik az is, hogy milyen emberekhez vonzódunk. Sok esetben pedig nem is az adott emberbe szeretünk bele, hisz nem is ismerjük, hanem abba a képbe vagy illúzióba, amit köré építettünk.

Ugyanakkor van olyan szerelem, ami bár átalakul, sosem múlik el igazán. Nekem legalábbis van egy férfi az életemben, aki a mai napig hatással van rám és bár tudom, hogy a mi történetünk véget ért, úgy, hogy igazából el sem kezdődött, mégis ha meglátom, még mindig megdobban a szívem. Érdekes felismerés, hogy az emberi érzések mennyire kiszámíthatatlanok és mennyire nem tudjuk kontrollálni őket.

Mindig tetszett az a hasonlat, hogy az élet olyan, mint egy vonatút. Vannak emberek, akik felszállnak, vannak, akik leszállnak és olyanok is lesznek, akik az út végéig kísérnek minket. Az út közben mi is változunk és esetleg átülünk egy másik kocsiba, ahol komfortosabban érezzük magunkat. Az életben csak a változás az állandó és bár ez sokszor ijesztő, mégis így van jól.

Nyitókép: Shutterstock