Vannak szerelmek, amelyek sosem múlnak el

Egy barátnőmmel a minap épp arról beszélgettünk, hogy mennyire nem tud elszakadni attól a férfitól, aki pokollá tette az életét, amikor eszembe jutott a mi történetünk. Nem mintha elfelejtettelek volna, sosem tudnálak, de már beletettelek a múlt fiókjába és ritkán húzom ki újra. Hosszú évek teltek el, amíg túl tudtam tenni magam rajtad, illetve amíg képes voltam elfogadni, hogy hiába az irántad érzett szenvedélyes szerelmem, sosem fogsz engem választani. Megmaradtál nekem az elérhetetlen férfinak, s bár a fájdalom már sokat enyhült, még mindig hatással vagy rám.

Nagyjából 10 éve ismertük meg egymást. Az a fajta nagy erejű találkozás volt a miénk, amikor megremeg alattad a föld és zsigerileg érzed, hogy ez most valami más. Két hét múlva már úgy éreztem, ha megkérnél, azonnal hozzád mennék és szülnék neked két gyereket, vagy bármit megtennék érted, amit csak szeretnél. Halálosan beléd szerettem. Mint kiderült, ez csak részben volt kölcsönös. Bár te is azt mondtad, hogy szerelmes vagy belém, egy hónap múlva mégis újra összejöttél az exeddel és engem elintéztél egy telefonhívással. Ott kezdődött a mi kálváriánk.

Bár nem engem választottál, teljesen mégsem tudtál elszakadni tőlem, én pedig voltam annyira bolond, hogy újra és újra visszaengedtelek az életembe. Néha beszélgettünk, néha összefutottunk, semmi komoly nem történt, ez mégis elég volt arra, hogy hiú reményeket tápláljak veled kapcsolatban. Te persze öntötted az olajat a tűzre, rendszeresen utalásokat tettél arra, hogy egyszer még együtt leszünk újra, sőt, azt is mondtad, hogy én vagyok a nagybetűs nő az életedben.

Éveket vártam rád és amikor egyszer tényleg újra egymás karjaiban kötöttünk ki, akkor jöttem rá, hogy bár minden sejtemmel akarlak és még mindig azt gondolom, hogy te vagy a nagybetűs férfi az életemben, ez köztünk nem fog működni. Akkor láttam meg az igazi, manipulatív arcodat, aki úgy keveri a kártyákat, hogy neki jó legyen, de hogy velem mi van, az mindig csak másodlagos a számára. Ráláttam, mekkora játékos vagy, akinek évekig bedőltem, de tudtam, hogy ennek itt és most vége.

Hogy elmúltak-e az irántad érzett érzéseim? Nem, soha. De az évek alatt eljutottam arra a szintre, hogy magamat már jobban szeretem, mint téged. És bár a mai napig vonzódom hozzád, a mai napig megdobban a szívem, ha meglátlak, már távol tudom tartani magamat tőled, mert tudom, hogy nem tesz jót nekem, ha veled vagyok. Hogy könnyű volt-e? Oh, dehogy. De ára volt minden veled töltött percnek és egy perc boldogságért egy óra szenvedés jutott. Ez pedig nekem nem éri meg. Erőszakkal téptelek ki a szívemből, még az ördöghöz is elmentem, hogy enyhítse a fájdalmadat és a hiányodat. Ma már teljesen jól vagyok. Persze néha még eszembe jutsz, elmosolyodok, a szép dolgokra gondolok, aztán megyek is tovább.

Mindig is ott cipeljük a szívünkben és bár halványul, van az a férfi, akit mindig is szeretni fogunk. Ez viszont még nem ok arra, hogy vele maradjunk, ha rosszul bánik velünk.

Nyitókép: Shutterstock