Már nem szeretem, de képtelen vagyok elszakadni tőle

Azt hiszem, megszoktam, hogy szeretem. Bár már nem mernék mérget venni arra, hogy ez valóban így van, mégis, olyan régóta őrzöm a szívemben, hogy képtelen vagyok csak úgy kitenni onnan.

Hogy szép volt-e a történetünk? Hogy megérdemli-e egyáltalán a szerelmemet? Nem vagyok benne biztos, bár mivel magamtól adtam neki oda, az ellenkezőjét sem tudnám állítani. Sőt, abban sem vagyok biztos, hogy ha lenne lehetőségem újrakezdeni vele, megtenném. Az egyetlen, amit tudok, hogy hiába ért véget évekkel ezelőtt a szerelmünk, azóta sem tudtam odaadni másnak a szívemet. A testemet még csak-csak, ahhoz nem feltétlenül kellenek érzések, de a szív az teljesen más.

Már az is eszembe jutott, hogy talán soha nem is szerettem, csupán az vonzott benne, hogy mindig éreztem, hogy elérhetetlen, hogy nem teljesen az enyém, ez pedig megőrjített. Ha testestül-lelkestül nekem adja magát, valószínűleg pillanatok alatt találok benne egy hibát, valami apróságot, esetleg valami hatalmas problémát, amin képtelen vagyok túllendülni, és én adom ki az ő útját. Viszont mivel nem ez történt, hanem akaratlanul is hagytam, hogy a játékszere legyek, örökké bennem maradnak a kérdések, vajon miért nem voltam elég jó neki.

Hiszen ez teljesen normális reakció. Minél kevesebb a viszonzás, annál nagyobb az akarat. Minél kisebb a dózis, annál jobban kell. Minél elérhetetlenebb, annál inkább felértékelődik, egészen addig, amíg kiüti a józan ész mércéjét, és betölti az egész világot.

Forrás: Shutterstock

A legrosszabb az egészben, hogy minden józanságomat elvette. Annyira távoli és elérhetetlen volt, hogy szégyenszemre a legalantasabb női praktikákhoz folyamodtam. A nagykönyvben leírt összes taktikát megpróbáltam, hátha az egyik beválik, de ez nyilvánvalóan nem történt meg.

Parttalan, értelmetlen együttléteinket valószínűleg az örökkévalóságig élvezhettem volna, de végső elkederedésemben úgy döntöttem, nekem kell annak lennem, aki kimondja a ennek a furcsa kapcsolatnak a végét. Bár nagyon mélyen tisztában voltam vele, hogy nem fog ellenkezni, talán még meg is könnyebbül, hogy végre elengedem a szorításomból, mégis nagyon reménykedtem abban, hogy nem így lesz. Hogy pont a távolság, pont a végesség lesz az, ami ráébreszti arra, hogy nem tud nélkülem élni.

De tud nélkülem élni.

Én is tudok nélküle élni, de megragadtam valamilyen félember létben. Vagyok, lélegzem. Felkelek minden nap, megteszek mindent, amire szükségem van az életben maradáshoz, és ahhoz, hogy senki se sejtse, hogy valami nincs rendben. Fogat mosok, megfésülöm a hajam, bevetem az ágyat, eszem, dolgozom, beszélek, nevetek, programokat csinálok. Teljesen jól funkcionáló ember vagyok, de van valami a tudatom hátsó szegletében, ami időnként megpiszkál. Mint egy tompa fejfájás: könnyű elterelni róla a figyelmet, könnyű megfeledkezni róla, de ott van, és a legváratlanabb pillanatokban erősödik fel, épp csak annyira, hogy az ember összerezzenjen, hogy megálljon egy pillanatra. Hogy éjszaka ne tudjon aludni. Hogy a nevetése csak egy fokkal legyen őszintétlenebb, és hogy csak egy kicsit kevésbé érezze magát komfortosan a bőrében.

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek