Azt hittem, te leszel a férjem, helyette életem nagy csalódása lettél

Egy olyan pillanatban csöppentél az életembe, amikor egyáltalán nem számítottam rád. Talán pont ezért volt akkora ereje, úgy éreztem, sorsszerű a találkozásunk. Már két éve nem volt párkapcsolatom, akkoriban nem is ismerkedtem, inkább a saját személyiségfejlődésemre koncentráltam. De amikor berobbantál az életembe, semmi másra nem tudtam gondolni, csak rád. Folyamatosan úgy éreztem magam, mint aki fél méterrel a föld felett repked, hirtelen csodaszép lett az élet: halálosan szerelmes lettem beléd.

Persze voltak intő jelek. Távkapcsolatban éltünk és te nem törted össze magad, hogy találkozzunk. Leginkább én alkalmazkodtam hozzád, én mentem hozzád, én akartam jobban. Minden este beszéltünk, alig vártam, hogy megcsörrenjen a telefon és halljam a hangodat. Én is éreztem, hogy nem illünk össze teljesen: nem tudtunk igazán jókat beszélgetni, nem volt meg az a lelki kapocs, amire mindig is vágytam és talán a kémia sem volt az igazi. Viszont minden másban tökéletesen illettél abba a képbe, ami az én fejemben volt a tökéletes férfiról. Szerettelek és akartalak téged.

Te is tettél azért gesztusokat felém: elhívtál egy barátod szülinapi bulijára, majd egy esküvőre is. Azt hittem, ez jót jelent, azt hittem, te is tervezel velem. Soha nem felejtem el, amikor az egyik ismerősöd közölte velünk, hogy ebben a korban már nem lehet sokáig húzni az időt, hamar el kell dönteni, hogyan tovább. Ahogy a lagziban felszabadultan táncoltunk és a szemedbe néztem, ahogy kilógtunk szeretkezni, én azt éreztem, hogy megtaláltam azt a férfit benned, akit mindig is kerestem.

A boldogságom azonban nem tartott sokáig, ugyanis kezdtél egyre távolságtartóbb lenni. Az egyik találkozásunkkor alig értél hozzám és én teljesen kétségbe estem. Megszólalt a belső hangom, hogy bizony itt valami nem stimmel és rettegtem tőle, hogy igaza lesz. Másnap összeszedtem a bátorságomat és rákérdeztem, hogy minden rendben van-e. Szűkszavúan válaszoltál, hogy igen, de éreztem, hogy nem így van.

Amikor az ember már sok csalódást megélt és sok rossz tapasztalata van, akkor tudja és érzi, hogy mikor van baj. Te viszont nem voltál hozzám őszinte. Eltűntél, egy nappal később válaszoltál az üzeneteimre, megbeszéltük, hogy találkozunk, de te lemondtad. Már nem beszéltünk, csak írásban kommunikáltunk, de azt is csak ritkán. Nem értettem, mi történik, nem értettem, mit tettem, miért vagy ennyire elutasító. Borzasztóan fájt, ahogy darabokra törtek a reményeim és illúzióim. Fájt, ahogy viselkedsz, hogy képtelen vagy elém állni és őszintén beszélni az érzéseidről. Minden múltbeli fájdalmam újra feljött bennem, a sok visszautasítás és az, hogy senkinek sem voltam elég jó életem során.

Egy hétig tartott a teljes bizonytalanság, amikor úgy döntöttem, én nem várok tovább, felhívtalak és megkértelek, hogy beszéljük meg végre, mi történik. Rettegtem tőle, hogy azt fogod mondani, nem vagy belém szerelmes, úgy éreztem, ezt már nem tudnám elviselni. Pedig így lett. Azt mondtad, bár jól érzed magad velem, nem vagy elég lelkes és nem látsz minket 5-10 év múlva. Amikor leraktam a telefont, azt hittem, hogy megszakad a szívem.

Sok időbe telt, amíg feldolgoztam ezt a csalódást. Valójában talán magamra haragudtam leginkább, hogy élhettem magam bele ennyire egy kialakulóban levő kapcsolatba, miért nem figyeltem jobban az intő jelekre és rád. Fájt, hogy elveszítettelek és az is, hogy ennyire nem láttam tisztán.

Kezdőkép: Shutterstock