A szerelem akkor robban be az életedbe, amikor nem számítasz rá

Vannak olyan találkozások az életben, amikor biztos vagy benne, hogy ez teljesen sorsszerű és titeket egymásnak teremtett az élet. Nekem ilyen volt a mi találkozásunk, melyből lehet, hogy nem lett happy end, de nem felejtem el soha.

Azt mondják, hogy a szerelem sokszor akkor érkezik az életedbe, amikor egyáltalán nem számítasz rá. Az én esetemben biztosan így volt. Reggel 6 óra volt és már egy órája álltam sorban a reptéren, hogy végre felszállhassak a gépre, ami Szentpétervárra repít. Apám cége szervezte az utat és mivel régóta nagy álmom volt, hogy eljussak ebbe a gyönyörű városba, engem is befizetett. Szóval álltam a sorban, tiszta ideg voltam a tömegtől, ráadásul nagyon álmos, amikor is megláttam magam mellett egy jóvágású srácot. Titokban végigmértem és átfutott az agyamon, hogy milyen jó lenne, ha ő is velünk utazna. Régóta szingli voltam már és örültem volna legalább egy kis kalandnak. De nagyon nem ringattam magam hiú ábrándokba, apuék céges útjain ritkán vettek részt harmincas, szingli férfiak.

Ahogy néztem ki a fejemből, észrevettem a srác mellett egy ismerős arcot. A nagynéném barátnője volt az, aki szintén velünk utazott Szentpétervárra és aki egy utcában lakik a szüleimmel. Üdvözöltük egymást és legnagyobb döbbenetemre közölte velem, hogy mennyire várták a fiával az utazást. A fiával, aki a srác volt, akit kinéztem magamnak! Dávid rám mosolygott, én bemutatkoztam neki, ő pedig közölte velem, hogy ismerjük egymást, egyszer együtt voltunk egy sítáborban. Bár én erre nem emlékeztem, ráhagytam és fülig vörösödve álltam mellettük tovább a sorban. Gyorsan azért lecsekkoltam, hogy van-e jegygyűrű a kezén és meg is nyugodtam, nem volt, szabad volt a pálya.

Hihetetlen volt az egész. Ugyanannyi idősek voltunk és egy utcában nőttünk fel, de szerintem soha nem találkoztunk. Kiderült, hogy tényleg voltunk együtt egy sítáborban, ahol én észre sem vettem őt, de ő már akkor megjegyzett magának. Az édesanyja jóban volt a keresztanyámmal, az édesapja a nagybátyám legjobb barátja volt. Ő Bécsben élt, én Budapesten.

Forrás: Shutterstock

Olyan érzés volt, mint amikor két párhuzamos vonal fut az univerzumban és egyszer csak összeérnek. Találkoznunk kellett.

Nem a szüleim utcájában, nem a szülővárosunkban, hanem Budapesten, a reptéren reggel 6 órakor.
Ő volt az az ember, aki tökéletesen megfelelt annak a képnek, ami a fejemben volt az ideális férfiról. Nagyon vonzott külsőleg, tetszett a pozitív életszemlélete, az a stabilitás, ami belőle áradt és belőlem mindig is hiányzott. Elolvadtam a mosolyától és pillangók repkedtek a gyomromban, ha rám nézett. Meg akartam ismerni, minden idegszálammal akartam őt. Azt hittem, ez a sorsszerű találkozás jelent valamit, azt hittem, ő lesz az igazi.

Úgy tűnt, hogy az érzéseim viszonzásra találtak. Az egyik vacsoránál meginvitáltam őt és az anyukáját az asztalunkhoz és utána már szinte mindenhova együtt mentünk. Sokat beszélgettünk, nevettünk, én pedig kezdtem rohamosan belé szeretni. Az utolsó este randira hívott, egy utolsót sétáltunk Szentpétervár utcáin, koktéloztunk és néztük a Néván tükröződő fényeket. Boldog voltam, régen éreztem már ilyet. Olyan érzés volt, mint amikor régóta keresel valamit és egyszer csak megtalálod.

Másnap aztán hazajöttünk és mindenki ment a maga dolgára. A mi románcunk viszont folytatódott és egy két hónapos kapcsolat lett belőle. Bár én úgy éreztem, lehet, hogy ő az igazi, ő hiába érezte velem jól magát, nem szeretett belém. Nem lett a nagy találkozásból happy end. Egyet viszont megtanultam és ezért hálás vagyok: Ha találkoznom kell valakivel, akkor találkozni fogok, akkor és ott, ahol kell.

Nyitókép: Shutterstock

    Ezek is érdekelhetnek