A térdeim felhúzva, kissé előregörnyedek, kezemben pedig egy olyan üvegpoharat szorítok, melynek a peremét valaki körben becukrozta, hogy az amúgy is édes málnaszörp még finomabb legyen. Áhh. Azt az egy kortyot is csak azért gyűrtem magamba, mert nem mutattam volna túlságosan jó példát Bazsinak azzal, ha az apja a farsangi mulatságon, az egész csoport, szülők és a két óvónő, meg a dajka szeme láttára visszaköpi a szörpöt a pohárba, miközben apró cseppekben bepöttyözi saját fehér ingjét.
Nos az ing megmaradt, már ami a kezdeti képzelgést illeti az elegáns viseletről, az öltönyös munkába járásról. Ha azt vesszük, még a kávé is, csak a siker nincs jelen, se a munkámban, se a magánéletemben. Én hülye... miért hagytam ott a mérnöki szakot? Miért? Mostanra már biztosan gazdag lennék, építészre ugyanis mindig szükség van, és hiszem, hogy jó is lettem volna, mindig is volt érzékem a tervezéshez, a műszaki dolgokhoz, imádtam rajzolni és modellezni, de ami elmúlt, azon nincs mit változtatni.
Így lettem hát újságíró, bizony, és elsőre nem is volt ez olyan rossz választás, csak aztán jött egy válság, aztán még egy, már senki se vesz nyomtatott lapot – mondták, a kis online oldalak meg nem fizetnek sokat, legalábbis annyit biztosan nem, hogy abból egy családot el lehessen tartani. A feleségem okosabb volt, tudatosabb, vagy egyszerűen csak életrevalóbb mint én, de ő megtalálta a hivatását, azt a munkát, amit nem elvisel, hanem élvezettel csinál. De várjatok csak, egy pillanat.
– Bazsi! Kisfiam, hát kiszakadt a nadrágod! – Nagy nehezen felállok a pici székről és az otthonról hozott süteményekkel, sós nassolnivalókkal, poharakkal és üdítőkkel megrakott asztalnál álló fiamhoz lépek, akinek a nadrágján, hátul az ülepénél egy hatalmas lyuk tátong.
– Ne haragudj apa – kezdi sírásra görbülő szájjal, és már ettől a kis, enyhén lefelé tartó kanyarulattól olyan lesz a pufi, futkosástól pirospozsgás arca, hogy menten belefacsarodik a szívem. – Játszottuk a székfoglalósdit és beakadtam!
– Semmi baj – mondtam és vizsgálgatni kezdtem a buggyos, mélyvörös színű nadrágot, a török basajelmez legjobb és leghatásosabb elemét, amit belépéskor rögtön megdicsért Kati, az óvónéni.
A redők szerencsére elrejtik a lyukat, és ha Bazsi nem hajol mélyre, akkor nem is lehet annyira észrevenni. Megkérdezem tőle, hogy zavarja-e, mire egyértelmű nem a válasz, és kaján mosolyra húzódik a pici szája, majd közli, hogy legalább szellőzik. Felegyenesedem és utánabámulok, mivel ő már visszaszaladt a társaihoz, kezében egy pohár émelyítő málnaszörppel és valamit magyaráz a többieknek... Nem sírhatsz, Bence, itt nem! Egy gyors fejrázás, mély szippantás és nagy levegő.
Hol is tartottam? Igen, a feleségem, Cintia. Ápolónő lett, imádta a munkáját, semmitől sem riadt vissza, akart és tudott is segíteni másoknak, őszintén szerette az embereket és ezért őt is kedvelte minden páciens. Nem félt semmilyen járványtól, kórokozótól, nem fordult fel a gyomra, ha vért látott (az enyém rögtön), nem tartott a tűktől (én igen) és soha egy rossz szót sem mondott a munkájáról, a kollégákról, a betegekről. Azt vallotta, hogy a panaszkodás még semmit nem oldott meg, és neki amúgy sincs ideje siránkozni.
Milyen kár, milyen nagy kár, hogy a betegségektől azok nincsenek védve, akik a legtöbbet teszik értünk, emberekért. Reggel úgy ment munkába, mint bármikor máskor, megállt a szokásos fahéjas csigáért és pogácsáért a sarki pékségnél, majd ahogy elköszönt és megfordult, egy lépés után összeesett. Az eladó szerint megmerevedett, mintha kihúzta volna magát és utána zuhant a járdára. Hiába próbálták újraéleszteni, és küzdöttek az életéért ott a földön, majd a mentőautóban is majdnem háromnegyed órát, nem sikerült újra dobogásra bírni azt a csodás szívet.
A francba. Amilyen gyorsan csak tudtam, kirohantam a teremből, hogy ne a vidáman játszadozó gyerekek és az őket büszkén videózó szülők előtt törjek darabokra. Éppen sikerült kiérnem az ajtón és behajtanom magam mögött, már patakokban folyt a könnyem. Alig tudtam elbotorkálni a mosdóhoz, ahol a gyerekmagasságban elhelyezett tükörben szerencsére nem láttam az arcomat.
Nem tudom, meddig lehettem bent, de egy örökkévalóságnak éreztem és már azon is elgondolkodtam, hogy vajon a sírástól ki lehet-e száradni? Cinti biztos tudott volna erre is példát mondani, minden bizarr betegségre volt valami igaz sztorija. Legalábbis én elhittem neki mindent, amivel próbált megnyugtatni.
Gyorsan lehajoltam, megnéztem az arcomat. Egész vállalható, nem piros már annyira a szemem, még pár perc és vissza is mehetek. Kiléptem a mosdóból és lassan sétáltam visszafelé Bazsiék szobája felé, amikor balra egy éles villanást láttam, majd egy, az oldalamba hasító tompa fájdalom leterített a folyosó kövére. Fel sem tudtam fogni, hogy mi történik, máris nyúltak a hónom alá, és éreztem, ahogy két vékonyka kar próbál felrángatni. Az első gondolatom az volt, hogy elég furcsa humora van a sorsnak, hogy egy akkora halálmadarat küld értem a vég órájában, ami el se bírja a súlyomat.
Nem madár volt az, nyilván, hanem Bazsi egyik csoporttársának az anyukája. Kicsoda is? Miért nem figyelek oda jobban a bemutatkozáskor. Megvan! Zoé, a kislány és Míra az édesanyja, persze, tavaly az osztálykiránduláson még együtt is cipeltük a csoport kajás cuccait. Mit is mondott akkor? Hogy elvált a férjétől?
– Úgy sajnálom Bence, ne haragudj rám, nem láttalak – kezdett szabadkozni Míra, aki olyan lendülettel csapta ki a lányvécé ajtaját, hogy a kilincs szinte az oldalamba fúródott.
– Semmi baj – mondtam ma már másodjára, lefejtettem Míra kezét magamról és egyedül lábra álltam, picit meghúzkodtam az ingem ujját, hogy elsimítsam a gyűrődéseket, majd visszaigazgattam a nadrágomba a kilógó anyagot.
Zoé anyukája eközben szótlanul állt velem szemben és nézte a mutatványomat, ahogy megpróbálkozom a lehetetlennel, azaz igyekszem emberformát erőltetni magamra.
– Ezen már a vasaló sem segítene – mondta és kibuggyant belőle a nevetés, majd amikor látta, hogy nem vagyok partner a kacagásban, gyorsan a szája elé kapta a kezét, a feje búbjáig elvörösödött és pont úgy viselkedett, ahogy a pici gyerekek szoktak, ha rosszat tesznek. – Ugye nem árulsz be Kati néninek?
Milyen ártatlan és mégis csintalan, milyen közvetlen és gyermeki, egyszerre elszállt volna minden haragom, ha dühös lettem volna, de ehelyett lassan melegség járta át a mellkasomat. Itt még nem tudtam, csak hetekkel később, túl több száz üzenetváltáson és az első közös málnaszörpözésen, akkor fogtam csak fel igazán, hogy újra szerelmes vagyok.
Nyitókép: Shutterstock
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.