A halálod tanított meg igazán élni, Mártika!

Hány évig folyattam pocsékba - ahogy az éveimet is, mert mindig akadt valami más, ami fontosabbnak tűnt magamnál. És mivel mindenkit magam elé soroltam, így az én igényeimet a végén már senki sem vette komolyan - ahogy téged sem. Mellőzött feleség voltál, aki az anyaságban élte ki minden elfojtott, elszorított fájdalmát.

Emlékszem, mikor egyszer a kezedbe nyomtam egy követ az udvarról - annak zálogául, hogy visszatérsz hozzánk még egyszer. Már akkor láttam a könnyek mögött a szemedben, hogy nem leszel velem sokáig. Mert te átláttál oda, ahonnan még senki nem jött vissza, pedig akkor még híre sem volt a rák kiújulásának.

Nem vagy itt, mégis folyton visszatérsz hozzám: a fejembe, amikor a mosogatónál állok, és eszembe jutnak az utolsó szavaid - amiket már csak írtál, mert beszélni már nem volt erőd. És nekem is könnyebb volt így, hiszen a képernyő előtt szabadon futhattak a könnyek, nem kellett lenyelni őket, ahogy a telefonban tettük volna. Még mindig látom az utolsó sorod, hogy "Őrzöm a követ, te pedig csavarogj, amikor csak kedved tartja. Éld az életed, ahogy akarod, mert élni jó!" Én azt válaszoltam, hogy várlak, mert augusztusban virágzik a selyemakác, és közös fotót akarok veled a selyemakácnál, de már nem jött válasz...

És azóta is sokszor érzem, hogy fogod a kezem: amikor rám tör a félelem, akkor mindig a szavaidra gondolok. De ahogy múlik az idő, folyton emlékeztetnem kell magam arra, hogy élni tényleg jó. Úgy adtál bátorságot a haláloddal, hogy nem is tudtál róla. Mert bár elmentél, az utolsó mondatod mégis életre szólóan megváltoztatott: azóta minden döntésemet meghatározza ez a tanítás.

Augusztusban sokadszorra nyílik majd a selyemakác, és az a kép soha nem készülhet már el, de mégis olyan nyomot hagytál magad után,ami élesebb minden fényképnél. És így leszel te halhatatlan Mártika, hogy a történeted elmesélem a gyerekeimnek és az unokáimnak is.

Azóta félreseprek minden értéktelen embert az életemből, nem pazarolok egyetlen gondolatfoszlányt sem olyan személyekre, akik nem építenek. Azóta más fénye van a szeretetnek, és a fontossági sorrend is más. Mert már van merszem kinyitni a számat, és nemcsak alkalmazkodom, hanem kiállok magamért.

Megtörlöm a kezem, és az evőeszközöket a fiók mélyére teszem. De tudom, hogy újra itt leszel velem, mikor megint használatba kerülnek. És ismét magam előtt láthatlak, ahogy azt ott mondod: "Így spórolós mosogatni, Lindike." És hallom, ahogy kártyázás közben harsányan felnevetsz, mi pedig a könnyünket törölgetjük a nevetéstől, mert senki nem nevetett úgy, ahogy te nevettél. És senki sem akarta úgy az életet, ahogy te akartad, ahogy te szeretted - minden bántás ellenére.

Dolgom végeztével felhúzom a kabátom, és kinyitom az ajtót. Kilépek a küszöbön túlra, mert ott van az élet, amit te annyira szerettél, és amelyet én is megszerettem, miután meghaltál...

Nyitókép: Shutterstock