Az választott szét minket, hogy nekünk jobban alakult az életünk, mint nektek

Történt ugyanis, hogy ők is és mi is egyszerre érkeztünk el odáig, hogy gyermeket vállaljunk, és a házvásárlás is aktuális lett mindkét családnak. A barátnőmmel szinte egyidőben lettünk állapotosak (én a második gyermekünkkel, ő pedig az első babájukkal), talán pár nap különbség volt a gyerekek megszületésének várható ideje között. Ez még közelebb hozott minket egymáshoz, mert egyébként is egy hullámhosszon voltunk, ám ennek hatására még több lett a közös téma és kapcsolódási pont.

A férjeink is nagyon jó barátok, így náluk is megvolt a közös hang és a hasonló érdeklődési kör. Sőt mi több, nekik is ugyanakkor jött a képbe egy megvásárlásra váró ház, mint nekünk. Így amikor összejöttünk egy-egy közös iszogatás vagy program erejéig, sokat tervezgettük a jövőt: kinek milyen lesz a családi háza, hogy lesz berendezve, ki hol tart éppen az építkezés folyamatában.

Aztán, ahogy telt az idő, egyre kevesebbet hallottunk részükről a házvásárlásról, és már nem is igazán szerettünk rákérdezni a témára, mert folyton valami probléma volt náluk az ütemezéssel: például nem készült el a szerződésben lefektetett készültségi szint, vagy beruházóváltás miatt csúszott az építési projekt. Az egész téma kezdett kellemetlenné válni, mert nálunk meg minden rendben volt, és szépen haladtak a dolgok a saját tempójukban.

Később elmesélték, hogy a kisbabájuk egészen máshogy fog várhatóan megszületni, mint a mi gyerekünk, és ez a barátnőmet rendkívül rosszul érintette. Természetes szülést szeretett volna, és kihúzni a terhességet addig, ameddig lehet, de ez sajnos nem jött össze, mert a baba császármetszéssel jött a világra, 3 héttel a kiírt dátum előtt. Szégyelltem magam, amikor szóba került, hogy én még mindig a 40. terhességi hetemet taposom, és a császár lehetősége még csak szóba sem került, mint szülési opció.

A gyerekek megszületését követően hetekig, mintha elvágták volna a kapcsolatot a két család között, és az udvarias kérdéseken kívül nem igazán beszélgettünk egymással. Engem és a férjemet ez rendkívül rosszul érintett, mert nagyon szeretjük ezt a baráti párt, és tényleg sok emlék köt össze minket. Aztán megtudtuk, hogy elbukták a házvásárlást, – számomra még most is tisztázatlan, zavaros okok miatt – és sajnos nem tudtak oda költözni, ahova szerettek volna, ezzel szemben mi már rég beköltöztünk a saját otthonunkba.

Azóta pár alkalommal voltak nálunk, de nagyon rossz érzés volt úgy körbevezetni őket, hogy tudtuk, nekik mindez valamilyen oknál fogva mégsem adatott meg. Elkezdtünk szabadkozni a dolgok miatt, melyeket együtt teremtettünk meg és szégyelltük magunkat azért, amink lett.

Éppen ezért azóta próbálunk mindig mi menni hozzájuk, és a háztémát minden formájában elkerülni, de nem egyszerű, hiszen – akárhogy is nézzük – az ember életében az otthona a mindennapok részét képezi. Minden erőnkkel azon vagyunk jelenleg is, hogy az összes segítséget megadjuk nekik, amire szükségük lehet a jövőjük szempontjából, és barátilag támogassuk őket.

Többször is szerettünk volna velük erről az egészről beszélni, de úgy látjuk rajtuk, a ház téma, és álmaik otthonának elvesztése egyébként is hatalmas tőrdöfés volt nekik, így nagyon nehéz felhozni ezt a témát négyünk között. Talán egyszer – ha eltelik némi idő még – tudunk majd erről a témáról normálisan, és feszengés nélkül beszélni, addig pedig mindent megpróbálunk megtenni, hogy egy ilyen életesemény ne álljon a barátságunk útjába.

Nyitókép: Shutterstock