A mai nőknek az a feladatuk, hogy megtanulják szeretni önmagukat

Nem egyszer hallottam az édesanyámtól, amikor épp egy számomra méltatlan párkapcsolatban voltam, hogyha nem tanulok meg tűrni, akkor bizony egyedül fogok maradni. Ilyenkor felemlegeti a nagymamát, aki áldott jó asszony volt, de rengeteget szenvedett a nagypapától. Nyilván akkoriban a válás fel sem merült, a nagymama azzal kárpótolta magát a boldogtalanságáért, hogy főzött-mosott a családra és ezáltal hasznosnak érezte magát. De én őt egy fotón sem láttam mosolyogni, mindig lefelé görbült a szája és szigorú volt a tekintete.

Talán nem csoda, ha az édesanyám azt tanulta meg, hogy a nő feladata, hogy tűrjön, bármennyire rossz is a helyzet, és nekem is ezt adta tovább. Talán már az anyatejjel is ezt szívtam magamba, ugyanis abban mindig nagyon jó voltam, hogy alárendeljem magamat egy férfinak és az ő érdekeit tartsam szem előtt.

Én viszont benne maradtam ebben a kapcsolatban, ahol lelkileg teljesen meggyötörtek. Mindig megbocsátottam, mindig elhittem, hogy ez változni fog, annyira az exemtől tettem függővé mindent, hogy lassan az utcára sem léptem ki szívesen egyedül. Akkoriban nagyon nem szerettem magamat. Gyűlöltem a gyengeségemet, gyűlöltem magamat, amiért képtelen vagyok szakítani, egyszerűbbnek és biztonságosabbnak tűnt tűrni.

Nem ez volt az egyetlen lelkileg bántalmazó párkapcsolatom. Utólag fogom a fejemet, hogy mennyi mindent megengedtem férfiaknak, mert féltem, hogy különben egyedül maradok örökre. Rettegtem a magánytól, inkább hagytam, hogy lelkileg megnyomorítsanak, mert hangsúlyozom, nagyon nem szerettem magamat.

Az, hogy nem szerettem magamat, leginkább abban nyilvánult meg, hogy sokszor hagytam, hogy lábtörlőnek használjanak. Mindig azt hittem, hogy egy férfi szeretete határozza meg, mennyire vagyok szerethető ember, a másik ítéletétől tettem függővé, mit is érek.

Azt hiszem, nem csak rám igazak a fenti sorok. A barátnőim, nőismerőseim elmondása szerint nem én vagyok az egyetlen, akivel már legalább egyszer az életében méltatlanul bántak, és aki nem hitte el soha magáról, hogy a hibáival és gyengeségeivel együtt is ELÉG JÓ. Mi nők már annyi mindent meg tudunk csinálni egyedül, annyiszor bebizonyítottuk, hogy férfiak nélkül is képesek vagyunk meghódítani a világot, de azt mégsem hisszük el, hogy férfiak nélkül is értékes és imádnivaló emberek vagyunk.

S ezzel nem azt akarom mondani, hogy élj egyedül, isten őrizz, nálam senki sem vágyik jobban a szerelemre és egy boldog párkapcsolatra, de ma már azt mondom, nem kell mindenáron! Ma már fontos, hogy tudom, ki vagyok, mit érek, és szeretem magam annyira, hogy nem tűröm el, hogy valaki bántson. Talán anyáink, nagyanyáink ezt még nem tudták meglépni, úgyhogy rajtunk van a világ szeme, nekünk kell megmutatnunk azt, hogy merünk önmagunk lenni és merünk felelősséget vállalni a saját boldogságunkért.

Nyitókép: Shutterstock