Nem tudom, miért szeret még mindig a férjem...

Most sokszor érzem, hogy én biztos elhagynám magam, ha tehetném. Csak én magamhoz vagyok láncolva a biológia összes törvénye szerint. Nem mondom, hogy nem szeretem magam, csak valahogy úgy vagyok magammal, mint azzal a régi karácsonyi abrosszal, ami már tiszta gyertyaviasz meg zsírfolt, és a széléből is lógnak cérnadarabok: annyi sok jó emlék kötődik hozzá, olyan sok örömet okozott, és egy tisztes "szolgálat" alatt rongyolódott használhatatlanná - így hát egyfajta furcsa nosztalgikus tisztelet miatt nem dobom ki. Hát ez volnék én?

Percenként változik bennem sok érzés: két perce még jól felhúztam magam, hogy majd jönnek a szemétkedő kommentek, hogy "Hát tetszett volna a cikk szerzőjének nem elengedni magát, és nem kanapén ülve fánkot zabálva kakis pelussal a kezében búcsút inteni a nőiességének!" Ilyenkor a fejemben jól megvédem magam, hogy dehát sportol(gat)ok is, figyel(get)ek a kajára, nem lófrálok (túl sok napig) zsíros hajjal, szőrös lábbal.

Aztán rám tör a lelkiismeret-furdalás, hogy azért nem konzekvensen, hibapont nélkül "törődök" magammal. Vannak napok, amikor vagy a lakás, vagy a gyerek, vagy én, vagy a munka lesz rendbe rakva. És eleve kettőt lehet választani, de én mégis belepasszírozok hármat. És sok olyan nap van, amikor bizony a kieső negyedik az én vagyok. Ha 7 darab ilyen nap összejön, az bizony egy hét toprongyosság...

Igen, amikor épp "hullámlovagolok" igenis van, hogy azt érzem, ha nem eszem meg azt a második zsemlét (bűnös fehérlisztből), akkor vagy a gyerekemmel, vagy a férjemmel fogok üvölteni, vagy világgá megyek. Akkor már inkább a zsemle... És azt hiszem, ez normális. Az élet ilyen: néha ezt-azt el kell engedni, amíg más dolgokat elrendezünk. Kellenek "csaló napok".

Aztán persze eltelik két perc, és megint ott tartok, hogy hát oké, nem tökéletesen, de 70%-osan kézben tartok mindent. Sőt, még arra is jut időm, hogy kb. tájékozott, kb. érdeklődő, kb. kedves, kb. jó barát, kb. jó beszélgetőtárs legyek. Csak aztán valaki átküld egy fényképet, amin én is szerepelek, és én csak nézem: ki ez a nő...?

Azt mondják, egyszer majd jönnek a "szürke hétköznapok", és akkor azokat pont ilyen "rendbe teszem magam" dolgokkal lehet megtölteni. És azt mondják, ne legyek szigorú magamhoz, és adjak időt magamnak. Azt mondják, higgyek magamban, és az, hogy most nem sikerül úgy, ahogy akarom, nem azt jelenti, hogy sosem fog. Ez csak annyit jelent, hogy nem most van itt az ideje. Ha itt lesz, higgyem el, hogy menni fog, és addig elég, hogy megteszem, amit tudok. Pontosabban a férjem mondja ezeket.

Hogy mi a cikk tanulsága?

Hát nem sok. Esetleg annyi, hogy talán ezeket a sorokat olvasva van, aki ugyanúgy sír, mint most én. Siratja magát. Azt, aki volt, aki helyett most egy szürke, morgós - ne adj Isten káromkodós -, görnyedt, fakó és dagi nő néz vissza a tükörből. Én szerencsés vagyok, mert van, aki akkor is szeret, ha én magamat épp nem. Én szerencsés vagyok, mert van, aki elmondja nekem százszor, hogy "adj időt magadnak, és sikerülni fog".

Nyitókép: Shutterstock