Az anyaság egy olyan műfaj, ami akkor is nehéz, ha könnyű!

Este már alig vártam, hogy az apja hazajöjjön. Még a küszöböt sem lépte át, és én a kezébe nyomtam a gyereket és elviharzottam. Kérdezte, hogy hová indulok, de én csak annyit válaszoltam zokogva, hogy "Anyatej a hűtőben." Nem azért nem mondtam meg, hogy hova megyek, mert nem akartam, hogy tudja. Hanem mert én sem tudtam, hogy hová indulok. Csak azt éreztem, hogy: Most. Nekem. El. Kell. Mennem. Innen. Minél. Messzebb.

Az autóban folytattam a sírást. Egy fiatal srác volt a sofőr, és nagyon tapintatosan megkérdezte, hogy szeretnék-e beszélni róla. Nagyon aranyos volt, mert bár látszott, hogy olyan távol áll ő még a gyerek témától, mint Makó Jeruzsálemtől, de igyekezett minden tudását bevetni, hogy támogatást nyújtson. De én tudtam, hogy nem lesz könnyű dolga, hogy megértse, mit is élek én most át...

- "Nincs is annál borzasztóbb, mint egy hasfájós gyerek, aki folyton sír" - mondja. Ekkor elmeséltem neki, hogy a gyerek amúgy nagyon nyugodt és békés. Csak néha vannak nehezebb napok.

- "Hát van annak a gyereknek apja is. Vigyázzon ő rá néha!" - ekkor elmeséltem, hogy hála istennek teljes a szerelem apa és fia közt, és amikor csak tud, segít nekem mindenben.

- "De nyugodtan kérjen segítséget, és hívja át a nagyit!" - ekkor elmeséltem, hogy szerencsére nagymamák, nagypapák, nagynénik, nagybácsik sokszor jönnek, segítenek, amiért nem tudok elég hálás lenni.

- "Az unokaöcsém is óránként ébredt éjszaka hónapokon át, és a nem alvás gyilkos dolog" - ekkor elmeséltem neki, hogy a gyerek viszonylag jó alvó. Persze messze nem tudok 8 órát egyben aludni, de szerencsére szó sincs óránként ébredésről.

- "Énidőre szükség van, néha menjen el a barátnőivel találkozni!" - azt is elmeséltem neki, hogy ezzel sincs gond. Figyelek arra, hogy néha kimozduljak otthonról és ne forduljak be teljesen.

És ekkor beállt a kínos csend, mert hát ha ilyen szerencsésen alakulnak a dolgaim, mit buszozgatok én itt a Moszkva térig? Persze ezt nem mondta ki, de benne volt a levegőben. Én pedig azon gondolkodtam, hogyan is tudnám neki elmagyarázni, hogy nem vagyok kétségbeesve.

- "Tudom, hogy vannak, akiknek a körülmények miatt olyan az anyaság, mintha egy maratont kéne lefutniuk a tűző napsütésben. Abban bizony könnyű elfáradni. Nekem ehhez képest az anyaság egy séta. De annak is le kell néha ülnie, aki régóta gyalogol. Na én most leültem. Egész pontosan felültem a buszra, egy kicsit megpihenni."

És ami a legnagyobb baj, hogy nem csak a huszonéves srácok nem értik azt, hogy a kimerültség nem egy verseny, ahol csak annak jár az együttérzés, aki a legfáradtabb. Talán kevesebb is lenne a szülés utáni depressziótól szenvedő anyuka, ha nem félnének a "bezzeg nekem rosszabb" típusú reakcióktól, és ki mernék adni a feszkót egy kiadós buszon bőgés formájában, amikor túlcsordul a sok "kis" nehézség.

Mint minden kismama, én is hosszan tudnám sorolni, hogy mennyi mindent nem csinálok elég jól. De azt hiszem, azt jól csinálom, hogy nem fojtom el, ha néha akkor is nehéz, ha nem én nyerem meg (a játszótéri anyukák által kedvelt) "kinek rosszabb" versenyt. Nem túldramatizálva, nem túl gyakran, de le kell ülnöm néha - lelkileg is. Akkor is, ha a taxisofőr - vagy bárki más - ferdén néz rám.

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!Forrás: Mudra László

Nyitókép: Shutterstock