Luxus a mai világban nemet mondani egy randira?

Pár hónapja ismertem meg Áront. Egy társaságba jártunk, sok rendezvényen találkoztunk. Egy jófej, kedves, szimpatikus srácnak ismertem meg, aki sajnos egyáltalán nem volt az esetem. Mindig is éreztem, hogy én viszont tetszem neki, de hónapokig nem közeledett felém. Egy buli után aztán csak megérkezett tőle az első üzenet és hamarosan egy randimeghívás is, amit udvariasan elutasítottam. Megírtam neki őszintén, hogy nem érzem köztünk a kémiát, ami viszont nekem fontos egy ismerkedésnél. Jól vette a visszautasítást, azt válaszolta, hogy semmi gond, ő ennek ellenére szívesen beszélgetne velem. Akkoriban sűrű időszakom volt, azt sem tudtam, hol áll a fejem és őszintén szólva, ő nem élvezett prioritást az életemben, úgyhogy arra kértem, hogy térjünk vissza erre pár hét múlva.

Talán két hét se telt el, megint találkozót kezdeményezett, amit megint csak udvariasan elutasítottam, de nem értett a szép szóból. Tovább nyomult, úgyhogy ezúttal erélyesebben kellett nemet mondanom. Megállapodtunk abban, hogy visszavesz és majd jelentkezem, ha ráérek. Újabb két hét telt el, amikor újra elkezdett üzenetekkel bombázni. Mivel egy társaságba járunk, eleinte kedvesen válaszolgattam, aztán volt egy pont, amikor úgy besokalltam, hogy úgy döntöttem, ennek végérvényesen véget vetek. Megírtam neki újra, hogy nem akarok tőle semmit és nem szeretnék vele sem levelezni, sem találkozni.

Egy sértett válasz érkezett erre, miszerint szerinte luxus a mai világban, hogy én még egy randira sem adtam neki esélyt, s ezzel micsoda potenciális társat dobtam el magamtól. Ő bezzeg sokkal többet látott ebben, ezért sem adta fel és próbálkozott újra meg újra. Kedvesen azt is hozzáfűzte, hogy a haverjai igyekeztek lebeszélni rólam, de ő meglátott bennem valamit, amit nem tudott elengedni.

Erre már nem válaszoltam, de rengeteg kérdés és gondolat kavargott a fejemben. Egyrészt, szerintem jogom van eldönteni, kinek szeretnék esélyt adni egy randira, másrészt milyen alapon van még ő megsértődve, amikor az ismerkedésünk legelején tisztáztam, hogy nem akarok tőle semmit? Ráadásul észre sem veszi, hogy mindez csak róla szól, hogy ő mit akar, ő mire vágyik, de hol vagyok én ebben a történetben?

Több konkrét „nem" is elhangzott, azért ezt érdemes lett volna meghallani és nem házhoz menni a pofonért, újra meg újra. Az is eszembe jutott, hogy hiba volt kedvesen válaszolgatnom? Ha az ember már kedves, az is félreérthető? Én alapjában véve ilyen vagyok, de könyörgöm, ez nem jelent semmit, ebbe aztán végképp nem kellett volna többet belelátni.

Elgondolkoztam azon is, hogy hányszor esünk pofára amiatt, mert félreértjük a másik ember jeleit vagy többet belelátunk ismerkedésekbe, beszélgetésekbe, csak mert szimpatikus a másik személy. Hány csalódástól kímélhetnénk meg magunkat, ha hajlandóak lennénk szembenézni a valósággal és nem áltatnánk magunkat illúziókkal? Szerintem a legtöbb embernek működnek a megérzései, a szívünk mélyén tudjuk, kinél van esélyünk. De ha nem, akkor is vannak árulkodó jelek, melyek segítenek minket az ismerkedés útvesztőiben.

Senki sem szereti azt érezni, hogy nem elég jó a másiknak és nem viszonzottak az érzései. Én mégis azt gondolom, érdemes ilyenkor a másik érzéseit tiszteletben tartva, emelt fővel továbbsétálni.

Nyitókép: Shutterstock