Levél a nárcisztikus exemnek

Pontosan tudod, mit kell mondanod ahhoz, hogy megremegjenek a térdeim, és besétáljak a csapdádba, hogy aztán eldobhass megint. Ugyanazt a játszmát játsszuk évek óta és leginkább már csak magamat hibáztathatom azért, amiért még mindig hatással vagy rám.

Persze az eleje olyan szépen indult. Szerelem volt, igazi lelki kapcsolódás, én csodáltalak, imádtalak, te pedig úgy tettél, mintha kölcsönös lenne. Mégis hamar vége lett, de te nem engedtél el, újra meg újra megkerestél, visszajöttél hozzám. Most már tudom, hogy valójában a csodálatomra volt szükséged, az érzésre, hogy bármikor megkaphatsz. Próbáltalak elfelejteni, kilépni kettőnk „kapcsolatából", de az nem volt olyan egyszerű. Amikor érezted, hogy távolodok, visszaédesgettél szép szavakkal és hamis reményekkel. Elhitetted velem sokszor, hogy én vagy a nő az életedben, a múzsa, akiről gyakran ábrándozol - de valami mindig közénk áll és nem lehetünk igazán egymáséi. Elhittem neked. Igen, jól érezted, igazi áldozat típus vagyok,tökéletesen tudtam szolgálni a nárcisztikus egódat.

Egyszer láttam egy videót arról, hogy a nárcisztikus és az empata ember azért tud jól kapcsolódni és azért van az a brutál kémia köztük, mert megadják azt, amire a másiknak szüksége van. A nárcisztikus megkapja a figyelmet és csodálatot, amire folytonosan áhítozik, az empata pedig végre figyelhet valakire. Nálunk is így volt. Próbáltam neked mindent megadni, de sohasem lehettem elég jó. Persze arra mindig felhívtad a figyelmemet, hogy milyen érzékeny vagyok és mennyi mindent rosszul látok, gondolok. Hiába voltak tények, te mindent kifacsartál és úgy állítottad be, hogy én vagyok a hisztis, az elviselhetetlen, a gonosz, te pedig az áldozat.

A barátaim és a családom tehetetlenül nézte végig, ahogy a bábud lettem - és hiába próbáltak újra meg újra meggyőzni, hogy fejezzem be ezt az egészet, képtelen voltam rá.

Ahhoz nagyon értettél mindig, hogy magadhoz láncolj. Elérted szép lassan, hogy napról napra gyengébb legyek és gyűlöltem magam amiatt, mert nem tudtam kilépni ebből az őrületből. Olyan voltál, mint egy drog, ami boldogságot már nem okoz, de függőséget igen. Aztán eljött az a pont, amikor már nem tudtam mélyebbre süllyedni, elég lett, és szakítottam veled. Hiába könyörögtél, ígértél meg mindent, már nem hittem neked. Elkezdtem gyógyulni és újra önmagam lenni. De hiába telnek el hónapok, évek, ha meglátlak, beszélek veled, még mindig hatással vagy rám. Nem tudom, elmúlik-e ez valaha.

Nagyon sokat tanultam tőled magamról. Bár sok felismerés nem volt éppen kellemes, rájöttem, hogy ki kell lépnem ebből az áldozat szerepből. Hisz csak azt teheted meg velem, amit megengedek neked. Csak rajtam múlik, hogy nemet mondok-e vagy újra meg újra beengedlek az életembe (és az ágyamba).

Valójában én vagyok a felelős a boldogtalanságomért és azért, mert kihasználsz. Te olyan vagy, amilyen, de valójában én engedem meg neked, hogy játszd a kisded játékaidat. Annyiszor reménykedtem benne, hogy majd rájössz, mennyire boldogok lehetnénk együtt, de tudom, hogy mindez illúzió. Te csak a saját szükségleteidet akarod velem kielégíttetni és érezni akarod, hogy bármikor megkaphatsz, amikor épp eszedbe jut. Még mindig úgy rángatnál, mint egy marionett bábut. Ezt nem engedhetem. Én akkor járok a legjobban, ha eltűnsz az életemből, örökre... S mivel már megerősödtem és átlátom a szándékaidat, így is lesz.

Nyitókép: Shutterstock