A szakítás, amit nem akarok megbánni...

Persze, tudom, megbeszéltük. Csak arra nem számítottam, hogy a sivárrá változott nappali árnya ilyen kétségbeeséssel borul majd rám. Még csak fűtést sem kapcsoltam. Órák óta ülök a kihűlt és kifosztott nappaliban a téli kabátomban. És még a létezés is fáj. Próbálom vigasztalni magam, elapasztani a bugyogva feltörő könnyeimet. Elhitetni magammal, hogy van tovább, hogy lesz holnap, és fogok még mosolyogni.

''Te akartad, te nyomorult! Te mondtad ki a végszót! Sírt, és könyörgött neked, és te mégis nemet intettél. Akkor most mi a fenét rinyálsz, kislány? Most miért nincs olyan lélekjelenléted, mint egy hete ugyanebben a szobában, ugyanezen a kanapén? Ja, hogy azóta realizálódott a valóság? Talán hamarabb kellett volna gondolkodni...''

Csalódtam magamban, gyűlölöm azt az énemet, aki hallgatott, amikor szólnia kellett volna. Elnyomta a veszélyt jelző radarjait. Igen, fel tudom idézni az első baljós momentumot. Emlékszem a pillanatra, ahogy megálltunk a Normafához vezető ösvényen, és megéreztem, hogy nem vagy jelen. A tested ott volt, de a lelked máshol járt. Szerettem volna kérdezni. Vágytam rá, hogy megélhessem azt a bensőséges élményt, ami az évek alatt újra és újra összekovácsolt bennünket. Csakhogy ezúttal nem kaptam betekintést a lelkedbe, csak egy üres, személytelen ölelést.

Szorosan, nagyon szorosan öleltelek, és bújtam hozzád, amennyire csak tudtam. Leginkább, hogy elűzzem a megérzésem. Beszívtam a bőrkabátod illatát, és hazudtam magamnak - és ezzel neked is. Hagytam elnyomni a belső hangomat, mert féltem a válaszodtól, a hallgatásodtól - és talán attól is, hogy csak bolhából csinálok elefántot. Így aztán csak mentünk tovább az ösvényen, de valami megváltozott. Két külön úton indultunk el, ami hosszú, társas magányban töltött hónapok után a döntésemhez vezetett.

Lépésről lépésre csúsztunk le a lejtőn. Először csak a meghitt ölelések maradtak el, aztán a reggeli puszi, a kanapén összekucorodás.Érdekes módon a szex jó sokáig megvolt. Mintha ezzel akartunk volna demonstrálni, hogy márpedig működünk, mint pár. Hiszen szexelünk! Menetrendszerűen, kötelező jelleggel csináltuk, elvárt orgazmussal. Az nem maradhatott el. Még akkor sem, ha lelketlen és élettelen volt. De már nem aludtunk el kis kifli-nagy kifli pózban.

Azt nem tudom, hogy jutottunk el ide. Hogyan lettünk idegenek? És ha idegen lettél, akkor most miért hasítja ketté a lelkemet a hiányod? Szeretnék egy varázsgömböt, ami megmondja, hogy meddig fog űr tátongani a lelkemben, és mikor fogom végérvényesen elfelejteni a csókod ízét. Nem az elmúlt hónapok lelketlen csókjának az ízét. Azt nem érzem, csak a régit. Csak a szép emlékeket, a nagy nevetéseket, a közösen megélt boldog perceket látom magam előtt. Pörögnek, mint valami szirupos romantikus film. Mintha nem lettek volna viták, morcos reggelek és haragban töltött hétvégék.

A történetet Baranyai Kata jegyezte le.

Nyitókép: Shutterstock