Szerelmünk utolsó emléke íródik...

Azokért a meghatározó pillanatokért élünk, melyeket mélyen a lelkünkben raktározunk el, amelyeket vagy egy személy, vagy az iránta táplált érzelem tett felejthetetlenné.

Örökre belénk ivódnak, és vagy boldogan idézzük fel őket, vagy a szomorkás, esős napokon a távolba révedve fájón eszmélünk rá, hogy már csak ez a pár régi emlék maradt. Mert elvesztettük azt is, akit szerettünk, és azt is, amit iránta éreztünk.

Egy újabb emlék készülődik most, pedig még itt vagy velem, látom a tekintetedet, érzem az illatodat, ahogyan azt is, hogy mindez már csak átmeneti. Mert kezd eltűnni valami, ami évekkel ezelőtt minden napunk összes percében ott volt: az erő, a remény, a hit abban, hogy amink van, az mindig velünk lesz. Hogy azért találkoztunk, mert ez a fantasztikus szerelem csak kettőnk között keletkezhetett.

Nem tudtuk, hogy létezhet ilyen - mégis megtapasztaltuk. És ígéretet tettünk, hogy soha nem engedjük el, hogy vigyázunk rá, féltőn óvjuk, és folyamatosan teszünk azért, hogy örökké velünk maradjon.  

De nem számoltunk a szürke hétköznapok kegyetlen, sötét pillanataival, kapcsolatot, boldogságot mérgező perceivel. Azzal, hogy munkára, fáradtságra hivatkozva egymás nélkül töltjük el az időnket. Nem hittük, hogy lesz olyan, amikor a csendet többre értékeljük, mint a másik hangját - amelyről régebben azt gondoltuk, örökké hallani szeretnénk, mert nem tudunk betelni vele. De lassan nemcsak megismertük, hanem meg is szoktuk a hiányt, elfogadtuk, hogy annak ellenére, hogy ott vagyunk egymásnak, van, amikor csak tudjuk, de nem feltétlenül érezzük, hogy összetartozunk.

Forrás: Shutterstock

Továbbra is öleltük egymást, de az intenzitása, karjaid mohó szorítása meggyengült, már nem azt éreztem, hogy sosem engednél el - sokkal inkább azt, hogy menni szeretnél. Mert fájt érezned, hogy kevés, amit adsz nekem, fájt a tudat, hogy nem vigyáztunk arra, amit kincsként kellett volna őriznünk: a szerelmünkre. Még látlak, és ahogyan rád nézek, kegyetlenül hasít belém, hogy már csak pár pillanat, pár közösen eltöltött óra, nap a miénk, mielőtt végleg kisétálunk a közös életünkből.

Érzem, hogy így lesz, ahogyan azt is, hogy ettől jobb lesz nekem, mert nem bírok már sokáig haldokló kapcsolatunk szemtanúja lenni. Miért nem tudjuk kimondani? Őszintén a másik elé állni, és végleg elengedni a kezét?  

Mert tizenegy éven nem lehet csak úgy túllépni, gyász nélkül elfelejteni. Főleg, hogy azt látom, igyekszel változtatni, apróságokban vélem felfedezni kedves kis próbálkozásaidat. Melyek azt sejtetik, hogy küzdeni szeretnél, értem, értünk, nem pedig külön útra lépni. Egy újabb emlék készülődik, talán az újabb egymásra találásé, talán az örök elszakadásé. Már nem vagyok teljesen biztos, hogy ez az utolsó közös pillanatunk, de az biztos, hogy felejthetetlen lesz!

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek