Félek, hogy még ráncos öregasszonyként is keresem majd az igazit…

Nemrég történt meg velem, hogy találkoztam egy férfival, akivel nagyon jól éreztem magam, jókat nevettünk, még kémia is volt, viszont egyáltalán nem jött be nekem külsőleg. Bárhogy is erőltettem, ahogy ránéztem, mindig az jutott eszembe, hogy nem tetszik nekem. Őszintén szólva, sokszor volt már ilyen az életemben, mindig is könnyebben megtaláltam a közös hangot olyan férfiakkal, akiket nem találtam vonzónak. Ugyanakkor mindig is frusztrált, hogy olyan pasikkal vagyok együtt, akik igazából nem jönnek be nekem.

Ez most első körben nagyon felszínesnek hangozhat, pedig számomra sem a külső a legfontosabb, sőt, azt is tudom, hogy a szép belső egy idő után megszépíti az embert. DE szerintem akkor is fontos, hogy jó legyen ránézni a páromra, hogy szívesen pihentessem rajta a tekintetemet és büszke legyek rá, hogy ő hozzám tartozik. Egy párkapcsolatban annyi buktató és nehézség tud lenni, és felszínes dolog vagy nem, szerintem az igenis segít, ha külsőleg is vonzó embernek látjuk a másikat.

Van ebben tapasztalatom, kötöttem én már ezen a téren kompromisszumot. Évekkel ezelőtt összejöttem egy férfival, aki egyáltalán nem volt megnyerő külsőleg, viszont nagyon jó embernek tartottam, és szép lassan beleszerettem. Még a saját szüleim is csóválták a fejüket, az apám egyenesen azt tanácsolta, azért járjak továbbra is nyitott szemmel. Végül a kapcsolatunk teljesen más miatt ért véget, viszont az sem segítette a helyzetet, hogy nem tudtam rajongva ránézni.

Visszatérve az eredeti dilemmához, attól tartok, ha most lehorgonyzok emellett a jófej, de „nem az esetem" férfi mellett, akkor elszalaszthatok valaki olyat, akiben minden megvan, amit keresek. Aztán ilyenkor eszembe jut, hogy a mai emberek mindig ebbe a csapdába esnek: keresik-kutatják a jobbat, a szebbet, a tökéletesebbet, aminek az lesz az eredménye, hogy magányosan élik az életüket és állandóan panaszkodnak, hogy nekik nem jön össze a nagy szerelem.

De nem lehet, hogy az a baj, hogy amíg a tökéletest hajkurásszuk, elszalasztjuk azokat az „elég jó" férfiakat és nőket, akikkel amúgy boldogok lehetnék? Hol van az a határ, amikor még egészséges egy kompromisszum, és nem azért megyünk bele a kapcsolatba, hogy legyen már végre valakink? Vagy arról szól ez az egész, hogy nincs elég önbizalmunk elhinni azt, hogy van az a külsőleg és belsőleg is vonzó férfi, aki minket választ?

Általában ilyenkor kapom azokat a megjegyzéseket, hogy biztosan azért vagyok még mindig egyedül, mert túl magasak az elvárásaim. Amikor ezek a kínzó gondolatok végigfutnak bennem, azért eszembe jut, hogy igenis találkoztam már olyan férfival, akit a saját magam számára tökéletesnek láttam. Sőt, olyan is volt, akit nem láttam tökéletesnek, viszont elég jónak ahhoz, hogy ha megkér rá, összekötöttem volna vele az életemet. Sajnos ők nem mellettem döntöttek, ugyanakkor megnyugvást ad, hogy nem arról van szó, hogy teljesíthetetlenek az elvárásaim.

Talán, ha megjelenik az emberben a belső ellenállás, ha már rá kell beszélned magad a másikra, amikor önigazolásokat kell keresned, hogy miért lesz jó neked az az ember, az már régen rossz. Hiszek abban, ha megtaláljuk azt a férfit vagy nőt, akit nekünk szán az élet, ott nincsen kérdés és belső vívódás.

Nyitókép: Shutterstock