Szinglik rémálma: "Van egy haverom, szerintem összeillenétek."

Sokáig megrögzötten hittem, hogy ha két embernek találkoznia kell, akkor az be fog következni. Nem kell hozzá semmilyen külső segítség.

Sőt, kifejezetten zokon vettem, ha valaki bele akart kontárkodni az életembe, és otromba módon össze akart boronálni valakivel. Mondván: "Nem normális, hogy másfél éve nincs senkid!" Így évek távlatából már le merem írni, hogy azért én sem tartottam ideális állapotnak. Rohadtul vágytam már arra, hogy esténként legyen kihez hozzábújni. Reggel együtt ébredni, és úgy egyáltalán, tartozni valakihez. Persze ezt azért senkinek nem kötöttem az orrára.

És próbáltam leszerelni az ismerőseim kínos próbálkozásait. Mert szinte minden hétvégére jutott egy kósza vacsora vagy mozi meghívás, ahol hogy, hogy nem, éppen akadt egy szingli pasi is. Micsoda hihetetlen véletlenek, nem?  

Bevallom, hogy nem bírtam mit kezdeni a helyzetekkel. Kiábrándítónak és visszataszítónak találtam. És - nem is kicsit - defektesnek is éreztem magam tőle. Azt, hogy egy rakás szerencsétlenség vagyok, aki még egy épkézláb párkapcsolatot sem tud magától tető alá hozni. Meg amúgy is, ilyen alapokkal a fene megette az egész romantikus, első pillanatos egymásra találást.

Aztán egyszer az egyik ismerős törzsvendéggel egy pasi érkezett a kávézóba, ahol dolgoztam. Záróra előtt tíz perccel. Nem volt hozzájuk kedvem, és ezt kicsit sem tudtam leplezni. Nem, mintha igazán akartam volna. De nem sikerült kedvüket szegni. Rendeltek, és maradtak. Mivel rajtuk kívül egy lélek sem volt az egész kócerájban, én is bekapcsolódtam a beszélgetésükbe. És meg kell hagyni, hogy egyre jobb színben tűnt fel a titokzatos idegen. Volt humora, kisugárzása, és egy cseppet sem akart felszedni. A gyors zárás helyett az éjszaka közepéig beszélgettünk. Aztán mindenki ment a maga dolgára.

Forrás: Getty Images/iStockphoto/This content is subject to copyright./Jacoblund

Sétáltam hazafelé, és majd' kiugrottam a bőrömből. Levakarni sem lehetett volna a vigyort az arcomról. Katartikus élmény volt végre úgy átélni egy estét, hogy jól éreztem magam. Mindenféle feszengéstől mentesen.Azért azt hozzá kell tennem, hogy az említett törzsvendég jó ideje nyomon követte az életemet, ahogy én is az övét. Ez természetes folyamat egy ilyen mikroközösségben. Pontosan tudta, hogy mit gondolok a kéretlen kerítőkről. Osztotta is a véleményemet. Így egy percig sem gyanakodtam, hogy a haverja felbukkanása nem puszta véletlen lenne. Jó, így utólag visszagondolva azért volt néhány árulkodó jel...

A legszebb az egészben, hogy számomra kiderült: lehet ezt a műfajt is jól csinálni. Mert maga az alapötlet teljesen rendben van. Az emberek társra vágynak.

Viszont nem szabad elfelejteni, hogy nem illik ajtóstól rontani a házba!

Így évek távlatából is hálás vagyok a kéretlen, de jóságos kerítőnek, mert életem egy meghatározó évét tölthettem egy ember mellett, akit máshogy valószínűleg soha nem ismertem volna meg. Egyébként a srác sem tudott a háttérben meghúzódó szándékról. Ezzel pedig tényleg megtörténhetett az egymásra találás csodája, még, ha akadt némi rásegítés is.

Nyitókép: iStockphoto

Ezek is érdekelhetnek