Egyszerű gyerekkorom volt, de soha nem cserélnék senkivel

Imádtam azokat a hajnalokat. Mindig felébredtem az ébresztőóra hangjára. Mondjuk, arra szerintem még a halottak is vigyázzba vágták magukat. Az a régi, orosz vekker volt. A borzalmas hangú. Tatám biztosra ment. Nem tudom egyébként, minek kellett neki óra, hajszálpontosan a csörgés előtt egy perccel már mindig ébren volt. Mondhatom, a kakasunkkal ébredt.

Halkan kisurrant a dunna alól. Imádtam azokat a hajnali hangokat. Vaksötét volt a hideg szobában, s tata pihekönnyen mozgott, ne ébresszen fel mást. Susogott a dunna, egyet nyikkant az ágy, ahogy kikelt belőle. Nem volt papucsa, a meztelen talpa szinte nesztelen volt. Halkan lenyomódott a kilincs, és halkan csukódott vissza az ajtó. Feküdtem a némaságban. Hallgattam, ahogy kimegy a nappaliba, és begyújt nekünk, hogy mire ébredünk, már meleg legyen. Nyáron csak kisurrant onnan is.

Megvártam, amíg a bejárati ajtót is becsukja maga után, és még utána is vártam pár percet. Én is szinte már pár percre pontosan tudtam, hol jár, mit csinál. Ez volt a közös játékunk. Én eljátszottam, hogy alszom, tata meg úgy csinált, mintha nem tudná. Elteltek a kötelező percek, némán számoltam magamban a sötétben. Kiért a nyári konyhába. Feltette a kávét. Megszegte a kenyeret. Elővette lágyulni a vajat. Kikészítette a Bedecot - gyerekkorunkban ez volt a menő kakaópor -, a frissen fejt tejet. 

Forrás: Shutterstock

Került az asztalra a bicska és a kenyér mellé szalonna, kolbász, hagyma. Minden a saját keze alól. Nálunk semmi sem volt, amit ne mi magunk termeltünk volna, s tata isteni hurkákat, kolbászokat és egyebeket készített. A mai napig a számban érzem az ízüket és őrzöm a disznóvágások emlékét. Én rendszeresen elbújtam a hidegszobában, amikor a cucu élete végére ért. A dunnával a fejemen vártam meg, amíg elcsöndesedtek a zajok. Csak akkor tudtam kimenni, amikor már pörzsölték a malacot. Onnantól mindenben részt vettem, de amit a legjobban imádtam, amikor a teknőben tata nekiállt keverni a tölteléket. Az orromban ez is ott maradt: a fűszerek és a nyers hús illata. A tapintása a tenyeremben, ahogy én is gyúrtam vele együtt. S tudtam, ebből olyan finomságok lesznek, hogy a fülem is kétfelé áll majd.

Na de, visszakanyarodom a hajnali szertartásunkhoz. Halkan kiosontam én is. Ahogy kiléptem az udvarra, mindig megálltam egy percre. Csukott szemmel beszippantottam a hajnal jellegzetes illatát. Utána körülnéztem és minden áldott nap rácsodálkoztam a látványra. Nyáron a felkelő nap első sugaraira. A reszkető párán átszűrődő fényre. Télen az alváshoz készülődő csillagokra és a bársonysötét égre. Lassan átsétáltam az udvaron a nyári konyháig, ahonnan meleg fény szűrődött ki.

Tata mindig ugyanazzal a két mondattal fogadott:

"Felébredtél? Akkor gyere!"

Nekiültünk falatozni, néma csöndben. Tata a szokásos módon elővett egy kis tálkát, pici kávét öntött bele és a földre tette. Bizsu, a szénfekete kis tacsink imádta a kávét. A hajnali szertartáshoz az ő kávézása is hozzátartozott. Mire minden elfogyott, pirkadt, s tata nekiindult a napnak. Én visszavándoroltam a dunna alá, azzal a tudattal, hogy a nap további része is a megszokott menetrend szerint folyik majd.

Valamikor felébredek, s a nagymamám már hozza is a második reggelimet. Mindig rántottát csinált. Pont olyan lágyra, ahogy szerettem. Megszórta piros paprikával, mellé foszlós kenyér és tea járt. Minden áldott reggel. Engem ez nyugodttá és boldoggá tett. Így felvértezve aztán sütöttünk-főztünk mamival. Kiültem az udvarra a szőlőlugashoz, aminek a közepén rózsák illatoztak és rajzoltam, olvastam. Vagy éppen csak bámultam ki a fejemből, mindenféle történeteket szőve, ölemben az éppen aktuális kiskutyákkal. Felejthetetlen élmények ezek.

Egyszerű, tiszta dolgok voltak, de nekem a világot jelentették. A családot, a biztonságot, az összetartozást. Hálás vagyok, hogy ilyen emlékeket, útravalót kaptam.

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek