A te hibád, hogy beteg lettem!

Zita zokogva ül az étkezőasztalánál. A könnyek patakokban folynak az arcán, miközben zihálva veszi a levegőt. András rémülten nézi a párját és egyszerűen nem tudja, mit tegyen, mit mondjon. A lány hirtelen abbahagyja a sírást, majd a tekintete megtelik vádaskodással, ahogy Andrásra néz:

András se köpni, se nyelni nem tud. Torkán akad minden szó. Mit lehet erre egyáltalán mondani? Mit lehet egy olyan embernek mondani, akivel pár órája közölték, hogy egy csomó van a mellében? Álljon le vele vitatkozni? Zita viszont láthatóan választ vár, bár nem kérdezett, csak állított.

- Nem mondasz semmit? - szűkül össze a szeme. - Neked ehhez nincs egy szavad se?

Andrásban feltámad valami elemi ellenkezés, de visszafogja magát és szinte alig hallhatóan annyit mond csupán:

- Ez nem rák. Ez egy csomó, amit meg kell vizsgálni.

Zitát láthatóan teljesen elönti a düh, s kirúgva maga alól a széket az asztalra csap.

- Persze, neked csak ennyi! Egy csomó! De ennek a csomónak nem kéne ott lennie! - kiabálja. - És ha rákos vagyok? Ha rosszindulatú? - köti az ebet a karóhoz.

- Elvégzik a vizsgálatot és kiderül... addig ne pánikoljunk – próbálja csitítani András.

- Neked nem kell pánikolni, nem a te testedben van egy daganat! Az én női mivoltomon burjánzik valami nem odavaló! És ez a te hibád! Azért történik mindez, mert semmibe veszel nőként! Nem tisztelsz és nem adod meg nekem, amire vágynék! Minden betegség lelki eredetű és nem véletlen, hogy pont a mellemben van egy csomó! Ez jel! Jel, hogy másképp kell csinálnod! Érted?

András nem igazán érti. Tudja ő, hogy tett olyan dolgokat ebben a kapcsolatban, amit nem kellett volna. Tudja, hogy hibázott. De azt megbeszélték Zitával, és arra a döntésre jutottak, hogy nem mennek szét, hanem megpróbálják rendbehozni a viszonyukat. Közösen határoztak így.

Ez nem fair! - gondolja, de nem akar még több olajat önteni a tűzre, így inkább hallgat.

Nem fair, hogy innentől kezdve mindenért én leszek a hibás. Nem vagyok angyal, tettem rossz dolgokat, de hadd ne legyek már én a felelős azért, mert Zita mellében talált a nőgyógyász egy csomót. Mi lesz ezután? Minden balszerencsés dologért engem fog majd hibáztatni? Ha kificamodik a bokája azért is én leszek a felelős? Mert egy szar-szemét alak vagyok? Ha olyan rossz volt mellettem, hogy a teste vészjeleket küld, akkor miért nem hagyott el? Miért mondta, hogy maradjunk együtt, hogy próbáljuk meg újra?

- Most mi van? Miért hallgatsz? - szakítja félbe András gondolatfolyamát a kissé megnyugodni látszó lány.

- Sajnálom – hebegi a férfi.

És valóban sajnálja. Sajnálja, hogy Zita mellében kialakult egy csomó, sajnálja, hogy ilyen állapotba került, sajnálja azt is, amit már átbeszéltek, és amit a kedvese látszólag meg is bocsájtott neki. De leginkább azt sajnálja, hogy tudja, érzi, ennek a kapcsolatnak vége. Eddig is sejthette volna, de Zita reakciója bizonyossá tette. És nem azért, mert Zita beteg - esze ágában sincs most elhagyni! -, hanem azért, mert ez a helyzet pontosan megmutatta, hogy bármit is tesz, Zita nem felejt, és bármi rossz is történik, azért csak és kizárólag ő lehet ezentúl a hibás. Ő pedig nem akar egy életen át vezekelni.

Zita és András történetét Szépvölgyi Izabella jegyezte le.

Nyitókép: Shutterstock