A felnőtt világ kegyetlenségeivel nehezen birkózott meg a gyermeki szívem

Amikor anyukámat hallgattam arra gondoltam, örülök, hogy végre van valakije a személyemben, akinek elmondhatja a bánatát. Aztán körbenéztem és rájöttem, hogy nekem viszont nincs senkim. Ha neki én vagyok a támasza, akkor a saját bajaimmal nem terhelhetem őt, meg kell oldanom azokat akkor is, ha csak egy gyerek vagyok.

Ültem a konyhaasztalnál és csak hallgattam. Nem volt ez szokatlan jelenet, gyakran előfordult, hogy anyukám egy-egy mélyebb pillanatában velem osztotta meg a problémáit, és azokból volt bőven. A gyerek- és felnőttkori traumái a szívem mélyébe hatoltak. Büszke voltam arra, hogy nekem tárta fel ezeket a súlyos titkokat. Úgy éreztem, különleges feladatra jelölt ki a bizalmával és amennyire tőlem telt, igyekeztem jó hallgatóság lenni. Mással azonban nem tudtam szolgálni, csak a füleimmel és a szívemmel. Hiába éreztem együtt vele, nem tudtam hangot adni annak a sok-sok érzésnek, amik a véget nem érő tragédiáit hallgatva előtörtek belőlem. Nem tudtam, mit kell tenni egy kétségbeesetten síró felnőttel, mert csak egy gyerek voltam, aki ezeknek a történeteknek a nyomán szembesült azzal, hogy a világ rossz, és azok is rosszak, akik a közvetlen környezetemben vannak.

Forrás: Shutterstock

Örültem, hogy anyukámnak én lehetek a támasza, csak azt nem tudtam, én kihez fordulhatnék. A felnőtt világ kegyetlenségeivel ugyanis nagyon nehezen birkózott meg a gyermeki szívem, de nem volt más választásom. Azt mégsem mondhattam, hogy nem, én ezeket nem akarom hallani. Nem utasíthattam vissza, nem hallgattathattam el, amikor annyi év után végre volt kihez szólnia. Ezért aztán ez lett az én szerepem: figyelni és megérteni, támogatni és együttérezni.

Engem viszont egyre magányosabbá tettek ezek a titkok és tragédiák, mert a barátaimmal nem oszthattam meg ezeket, a szüleimmel sem, hiszen éppen ők voltak azok, akik a lelküket velem könnyítették. Mit tehet az a gyerek, aki beszélne, de nincs kinek? Naplót ír. Nekem legalábbis nem volt jobb ötletem, mint a papírral „beszélgetni", ha már a szüleim szüleivé váltam. Az érzelmi stabilitásomról nekem kellett gondoskodnom és sokáig azt hittem, ez a tapasztalat tett erős felnőtté, olyanná, aki mindent képes megoldani egyedül, akinek feltétlenül nincs szüksége senkire. Valójában azonban nem erős lettem, csak elbarikádoztam magam. Nem azért nem beszéltem a problémáimról, mert nem voltak, hanem mert ahhoz szoktam hozzá, hogy nincs kinek, hogy nekem nem a beszélő, hanem a hallgató szerepe jutott az életben.

Nem én vagyok az, aki számít másokra, hanem az vagyok, akire számíthatnak, eközben pedig mindennél jobban vágytam arra már gyerekként is, hogy kikerüljek ez alól a teher alól, ha csak egy percre is. Hogy lehessek olyan gondtalan gyerek, aki még nincs tisztában a világ rossz oldalával, aki még nem tudja, hogy az emberek nem mindig jók, és néha azok okozzák a legfájdalmasabb sebeket, akinek gyógyítaniuk kellene azokat. Bár nem szóltam, olykor betapasztottam volna a fülemet, hogy ne hallhassam a fájdalmakat. Persze tudom, hogy a gyerekek sem élhetnek álomvilágban, de az nagyon nem mindegy, hogy a kijózanító valóság mikor rúgja be páros lábbal az ajtót és hogy van-e valaki, aki abban a pillanatban a segítségünkre siet. Nekem nem volt. Hiába azonban minden, a múlt már megtörtént úgy, ahogy. Változtatni azon már nem lehet, most már csak azzal van dolgom, hogy ne feltétlenül legyen a jelenem. Nehéz, mert a megszokásoktól egyáltalán nem könnyű elszakadni, főleg, ha évtizedek óta tartanak.

Ezek is érdekelhetnek