Gyerekként nem kaptam meg, felnőttként pedig már nem bírom elviselni a gondoskodást

Szokták mondani, milyen fontosak a gyerekkori élmények ahhoz, hogy a felnőtt kapcsolataink jól működjenek. Ami pedig akkor elmaradt, az később nehezen pótolható. Vagy semennyire - legalábbis az én esetemben.

Amikor egy osztálytársamnál aludtam, elámultam azon, hogy az anyukája megveti neki az ágyat, az ágyneműn pedig összehajtva ott pihent a tiszta pizsama. Soha nem tapasztaltam ilyet, és persze nem is ez a legfontosabb, amit egy gyerek kaphat, vagy, ami hiányozhat. Ez csak az a pillanat volt, amikor rájöttem, hogy másoknál másképp működnek a dolgok. Addig nem tudtam pontosan, mi az, ami hiányzik, onnantól fogva viszont már volt mi után sóvárognom. Kézzel fogható dolgok iránt, ami addig csak puszta üresség volt, az ezek után megtelt valódi igényekkel. Tettekre vágytam, mert akkor még nem tudtam azt, hogy ami valóban hiányzik, az az érzelmi biztonság. Az, hogy tudjam, mindig van kihez fordulnom, ha baj van.

Ha a szülő magába burkolózik, eluralkodnak felette a saját problémái, a saját világában létezik, akkor a gyerek nem tehet mást, mint túlél egyedül, és próbálkozik.

Aztán egyre inkább felcserélődnek a szerepkörök, a gyerek igyekszik megmenteni a felnőttet, mert abban reménykedik, ha boldogságot és biztonságot tud nyújtani, akkor vissza is kapja ezeket. Meghallgatja a problémáit, aztán könyörög és fenyeget, számonkér, ellenőriz. Végül pedig feladja. Sodródik tovább az árral, és magába burkolózik. Bezárja a szobája ajtaját, és ő is a saját világába kerül. Így már nem együtt élnek, csak egymás mellett. Hozzászokik ahhoz, hogy ne is próbáljon másra számítani, mert nincs senki. Ez az attitűd pedig a felnőtt kapcsolatokra is hatással van, kezdetben teljesen észrevétlenül. Hiszen ez már nem szimplán egyfajta viselkedés, hanem a személyiség szerves részévé válik, és nagyon nehéz felismerni, változtatni pedig még inkább.

Pedig

Ám, ha a biztonságos kötődés egykor nem alakult ki, azaz nem szoktunk hozzá, hogy van kinek beszélni az érzelmeinkről, van kivel megosztani a terheket, akkor távolságtartóak leszünk, pedig mindennél jobban vágyunk egy olyan emberre, társra, aki megadja nekünk azt, ami egykoron és most is hiányzik. Ez egy ambivalens állapot, mert a vágyott dolog okozza a legnagyobb rettegést. Ha végül felnőttként több elutasításban és elfordulásban is volt már részünk, ami egy természetes folyamat a párkeresés során, akkor ez a helyzet minden alkalom azt igazolja az olyan elutasító-elkerülő kötődésű emberekben, mint amilyen én is vagyok, hogy: lám, végül csakis saját magamra számíthatok! Azt a gondoskodást pedig, amire gyerekként mindennél jobban vágytam, felnőttként nehezen tudom kezelni. Furcsának és idegennek hat, úgy érzem magam tőle, mintha egy olyan játékot játszanék, aminek nem ismerem a szabályait. Mert nem is! De igyekszem megtanulni, különben a saját hibámból soha nem fogom megkapni azt, amire a szívem vágyik, hogy úgy szeressenek, ahogy még sosem.

Nyitókép: Shutterstock