Néha elgondolkodom azon, hogy vajon miért vagy velem...

Vannak napok, amikor úgy érek haza, mint a mosott rongy. Stresszel a munka, stresszel a családom, a tömegközelekedés, éhes vagyok, fáradt vagyok és úgy érzem, hogy maga alá gyűr az egész élet, és egyszer csak bele fogok fulladni. Cselekvőképtelenné válok, és csak arra tudok gondolni, hogy mennyire, de mennyire szeretnék megszűnni létezni.

Ilyenkor semmi sem jó és minden megijeszt. Megijeszt, amikor zsinórban három napon keresztül te főzöl, amikor hosszabb időn keresztül te vagy az egyetlen kettőnk közül, akinek van kapacitása odafigyelni az otthonunk állapotára, és félek, hogy mit fogsz mondani, amikor már megint nem akarok kimozdulni a biztonságot nyújtó lakásból az impulzusokkal túlcsordult világba.

Ilyenkor, amikor te azt látod, hogy magzatpózban fekszem az ágyban és nyomogatom a telefonomat valójában csak megbénít a szorongás. Félek, hogy mikor lesz eleged belőlem, és mikor fogsz felcsattani, és a szememre hányni, hogy te mennyi mindent teszel értem. Félek, hogy egyszer azt mondod, találtál egy nálam sokkal energikusabb és életvidámabb embert, ezért mostantól inkább vele lennél helyettem. Félek, hogy kiabálni fogsz és csapkodni, én pedig nem tudok mondani semmi mást, csupán annyit, hogy igazad van, én is elhagynám magam.

Más napokon viszont megszáll az ihlet. Erős vagyok, boldog, szórakoztató, gondoskodó. Azokon a napokon sosem kérdőjelezem meg azt, miért vagy velem, hiszen olyankor még én is feleségül venném magamat.

Sőt, vannak azok a napok is, amikor téged áraszt el az apátia. Figyelmetlen vagy, elveszel a saját világodban, és olyan, mintha észre se vennél. Ilyenkor nem ijedek meg. Tudom, hogy vannak ilyen napjaid, és azt is tudom, hogy ez nem jelent bajt. Ilyenkor türelmes vagyok veled, és igyekszem a kedvedre tenni. Meg sem fordul a fejemben, hogy dühös legyek rád vagy kiabáljak, az pedig pláne nem, hogy elhagyjalak. Mégis, a saját sötét napjaimon rendszerint megijedek, sőt, néha rémálmaim vannak, hogy megcsalsz.

Nemrég azt álmodtam, hogy felkeltem hajnalban, mert indulnom kellett dolgozni. Békésen készülődtem a fürdőben, majd amikor visszamentem a hálóba, hogy felöltözzek, a közös ágyunkban szexeltél egy másik nővel. Észrevettétek, hogy ott vagyok, de nem zavartattátok magatokat. Én csak álltam döbbenten, miközben darabokra hasadt a szívem. Végül elkezdtél magyarázkodni.

Majd megkérdezted, volna-e kedvem csatlakozni, én pedig könnyeimet nyelve azt válaszoltam, hogy sajnos nincs időm, mert el kell indulnom dolgozni. Szörnyen éreztem magam, amiért arra "kényszerítettelek", hogy lefeküdj valaki mással.

Más hibáit sokkal könnyebb elnéznem, mint a sajátjaimat. Ha fáradt vagy, csak végigzongorázom magamban, hogy mivel teltek az elmúlt napjaid, és pontosan értem, miért nincs kedved semmihez. Ha nagy ritkán a barátaiddal találkozol ahelyett, hogy velem lennél, csak átgondolom, mikor láttad őket utoljára, és igazat adok neked. Ha bután viselkedsz, feszült, figyelmetlen, nehéz vagy, sokszor csak még jobban szeretlek, amiért meg mered mutatni nekem az emberi oldaladat, és nem félsz hibákat elkövetni mellettem.

Valahol nagyon mélyen sejtem, hogy te is hasonlóan érezhetsz velem kapcsolatban, és úgy szeretsz engem, ahogy vagyok, még a hibáimmal együtt is. Hiszen soha nem vagy velem türelmetlen, nem emeled fel a hangodat velem szemben, soha nem érezteted, hogy rossz vagyok, zavaró vagyok, teher vagyok.

Azonban hiába tudom, hogy te te vagy és nem más, a múlt traumái mégsem tudtak nyom nélkül eltűnni. Hiába tudom, hogy te nem fogsz bántani azért, ha rossz passzban vagyok, mivel ez korábban rendszeresen jelen volt az életemben, megszoktam, és szinte görcsösen várom, hogy mikor fogod elveszíteni a türelmedet, és mikor fogsz nekem esni. És hiába tudatosítod bennem százszor, ezerszer, tízezerszer, hogy egy csodának tartasz, valószínűleg sosem fogom elhinni, hogy valóban megérdemlem a szeretetedet.

Nyitókép: Shutterstock