Valaki tenyerébe letenni a lelkünket - ez az igazi boldogság

Pár perce mászott ki az ágyból. Ott állt a nappali közepén összekuszált hajjal, ráncosra aludt arccal, köntösben, vastag kötött zokniban. Látta persze, hogy kisimult az arca és csillog a tekintete. De volt önkritikája, látta, hogy nem a legjobb formáját hozza. És boldog volt.

Boldog, mert a férjével teljesen önmaga lehet. Mindig, minden szituációban.Testileg, lelkileg. Mindent vállalhat előtte és viszont. Nemcsak az örömeit, a jó kedvét, a fitt formáját, de megélheti a nehezebb napokat is. Lehet szomorú, dühös, keserű. Lehet nyűgös, menstruálhat kedvére, senki sem kiabál rá kígyót-békát a hangulatváltozások miatt. Igaz, figyel arra, hogy ne váljon sárkánnyá, de akkor is: élhet a saját ritmusa, belső rendje, egyénisége szerint. Soha, semmi miatt nem kell szégyenkeznie.

Arra gondolt, hogy ez a legfelszabadítóbb dolog a világon.

Hogy otthonra lelhetünk benne, teljes biztonsággal, megérkezéssel. Bele tudunk helyezkedni a kapcsolatba, a másikba, önmagunkba. Ez a világ legegyszerűbb dolga és mégis, milyen nehéz, mire idáig eljutunk. Nehéz, mert ki-ki hordja a saját csomagját. Az otthonról, a családból hozottat. Aztán azt is, amit ő gyárt saját magának a tapasztalatai szerint.

Rendszerint nem elsőre futunk bele egy ilyen kapcsolatba. Előtte megjárjuk a tanulás stációit és közben megtanuljuk – jó esetben -, mit akarunk és mit nem. Optimális esetben már dolgoztunk magunkon. Felismertük a hátráltató mintáinkat, azt, hogy miért ismételjük ugyanazt, ami nem jó. Optimális esetben megdolgoztuk, kidolgoztuk ezeket és átírtuk másikra, jobban működőre.

Ezen az úton szerez sebeket az ember, de ejt is. Csiszolódunk a kapcsolódásainkban, jó esetben gyémánttá. Nem teszi egyszerűvé a dolgot az sem, hogy bár az őszinteség kifizetődő, nem állhatok oda a másik elé kapcsolatunk hajnalán mindenféle kérdéssel. Példának okáért, nem támadhatom le azzal, felismerted-e, meggyógyítottad-e magadban a dolgaidat vagy rám fogod tolni azokat? Vagy éppen fordítva. Pedig milyen egyszerű lenne! Semmi zsákbamacska. Te ezt hoztad, én emezt, erre kell figyelnünk, ezekkel kell foglalkoznunk.

Nyilván egy idő után lesz elég tapasztalata annak, aki figyeli magát. Képes lesz változni, fejlődni, és képes lesz felismerni a másikban, hogy ő hol tart. Aztán el lehet dönteni, kell vagy nem.
De az tény, ha valakivel kölcsönösen otthonra találunk egymásban, az felbecsülhetetlen.
Egy ilyen kapcsolódásban az ember megtapasztalja a feltétel nélküli elfogadást, azt, hogy pont úgy szeretik, ahogy van, és ő is úgy szeretheti a másikat, ahogyan ő van.

Egyszer a nagyikám azt mondta, ne bánj senkit, aki elmegy. Azt se bánd, akitől te elmész. Akkor sem, ha fáj, ha sírsz, mert az majd elmúlik. Ha valaki neked van rendelve, akkor megérkeztek egymáshoz és ezt nem kerülhetitek el. S milyen igaza volt. Az ő élete volt rá a példa. Az, ahogyan tatámmal megismerkedtek, szerelembe estek. Külső nyomásra eltávolodtak, aztán mégis egy pár lettek. Rajtuk láttam ezt a fajta összekapcsolódást.

Nem számítottak, mert két önmagában jól működő ember kapcsolódott össze. S mivel ismerték magukat, megengedők voltak másokkal szemben is. Nem azt nézték a másikban, ami szétválaszt, hanem azt, ami összeköt. Nyilván, ez azért is lehetett könnyebb, mert magától értetődő természetességgel éltek együtt. Viták alig voltak, mert elejét vették, azonnal szólt mindenki, ha baja támadt. Nem hordoztak tüskét magukban, nem sebezték meg egymást. Csak szerettek és léteztek.

Azt hiszem, tőlük tanultam meg, mit jelent Weöres Sándor gondolata: „A lét torzítatlan állapota az öröm". S egy film örök igazsága: „Gömbölyűen kell élni az életet. Görgetni szerteszét".

Nyitókép: Shutterstock