Ha mindig csak azt nézed, másoknak mi a jó, sosem leszel boldog

Vannak azok a típusú emberek, akik hajlamosak önmagukat a háttérbe szorítani, csak azért, hogy a párjukat, a barátaikat, a családjukat boldognak lássák. Fel sem tűnik nekik, hogy mindezt sokszor azért teszik, mert nem merik önmagukat adni és felvállalni a saját szükségleteiket. Jól tudom, miről beszélek, ugyanis én is sokáig így működtem.

Mindig is az a típusú ember voltam, akinek nehezére esett nemet mondani és ennek meg is lett a következménye. A munkahelyeimen kihasználták a teherbírásomat, míg a baráti kapcsolataimban sokszor lelki szemetesládának éreztem magamat. Mindig is sok barátnőm volt, de kezdtem észrevenni, hogy többen kifejezetten azért barátkoznak velem, mert én türelmesen meghallgatom őket és próbálok nekik segíteni. Nem egy olyan találkám volt, ahol alig jutottam szóhoz és frusztráltan mentem haza, mert rám alig volt kíváncsi a másik.

Aztán egy idő után rájöttem, hogy mindez az én hibám is. Valahol én gondolom azt magamról, hogy csak akkor vagyok szerethető, ha háttérbe vonulok és minden idegvégződésemmel a másikra koncentrálok. Ez lett az én egyik felvett szerepem.

A párkapcsolataimban sem volt másképp, ott aztán végképp én voltam az az ember, aki maximálisan igyekezett önmagát teljesen háttérbe szorítva a másikhoz alkalmazkodni. Utólag azt gondolom, hogy a legtöbb párkapcsolatomat ott rontottam el, hogy valójában sosem mertem megmutatni, ki vagyok én valójában. Nem mertem felvállalni őszintén az érzéseimet, mert féltem, hogy sok leszek, és nem mertem előállni a szükségleteimmel, mert féltem, hogy akkor elhagynak. Cserébe lestem a másik kívánságait és próbáltam a kedvére tenni, azt gondoltam, ha odaadó vagyok, akkor sosem fognak elhagyni. Ez sajnos az esetek többségében nem jött be, és utólag azt gondolom, nem is csoda, hogy a férfiak nem tudtak igazán belém szeretni.

Forrás: Shutterstock

Sokat dolgoztam ezen, hogy képes legyek meghúzni a határaimat és nemet mondani, de egy megfelelési kényszeres embernek ez egy örök kihívás. Pár hete aztán történt valami, ami felnyitotta a szememet. Épp családi hétvégére tartottam haza, amikor kiderült, hogy a nővérem kislánya megbetegedett. Bár szóvá tettem, hogy nem örülök, hogy így is jönnek, nem szerettem volna semmit elkapni tőle, azt nem mertem mondani nekik, hogy inkább maradjanak otthon. Sajnos beigazolódott a félelmem, egymás után dőlt ki mindenki, én pedig egész hétvégén azon szorongtam, én mikor kerülök sorra. Amikor ezt szóvá tettem a testvéremnek, azt mondta, hogy ezt nem fair utólag a fejéhez vágni, ez egy felesleges áldozatvállalás volt a részemről, hisz akkor miért nem mondtam, hogy ne jöjjenek.

Valójában azért nem mondtam, mert nem akartam én lenni a rosszfej, aki elrontja a család hétvégéjét. Nem mertem felvállalni a saját félelmeimet és nem mertem kiállni a saját véleményem mellett. Nem akartam konfrontálódni, cserébe inkább szorongtam és elrontottam a saját hétvégémet. Amikor végül én is rosszul lettem, egy életre megfogadtam, hogy befejezem azt, hogy magamat háttérbe szorítva másoknak kedvezek. A nővéremnek igaza volt: felelősséget kell vállalnom önmagamért, és be kell fejeznem az áldozatszerepet.

Elcsépelt közhely, de milyen igaz: minden ember a saját boldogságáért felelős. Ha én nem állok ki önmagamért, más nem fogja megtenni helyettem. A valódi önszeretet nem ott kezdődik, hogy veszek magamnak egy szép ruhát, hanem ott, hogy figyelek a belső hangra és nem megyek bele számomra méltatlan helyzetekbe.

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek